magyar

TAIZÉ

Alois testvér 2007

Levél Kalkuttából

 
Immár 30 éve, hogy Roger testvér néhány szerzetestestvérével különböző földrészekről származó fiatalok kíséretében Kalkuttába látogatott. A város egyik szegénynegyedében laktak, és bekapcsolódtak abba a munkába, amelyet Teréz anyáék végeznek az elhagyott és haldokló gyermekekért. Roger testvér Kalkuttából a „Levél Isten népéhez” című írásával tért haza. Levelét elsőként a párizsi találkozón résztvevő fiatalok hallhatták a Notre Dame székesegyház falai között. Később több közös üzenetet is írt Teréz anyával, három közös könyvük is megjelent.
 
Roger testvér ezzel az 1976-os látogatással vetette meg az alapját annak a hosszútávú kapcsolatnak, amely azóta is fönnáll a Taizéi Közösség és az indiai keresztények között. Sőt, nemcsak hogy fönnáll, hanem el is mélyült. Erről tanúskodnak a különböző indiai tartományokban tett látogatások, a földrészeket összekapcsoló két madraszi találkozó és a Taizében rendszeresen megforduló indiai fiatalok. Kalkutta mély benyomást tett ránk: nyomot hagyott bennünk az emberi nyomorúság sokféle képe, de belénk vésődött azoknak az embereknek az arca is, akik életüket legszegényebb felebarátaik szolgálatára szentelve fényt sugároznak maguk körül.
 
Ezért tűnt fontosnak számomra, hogy visszatérjünk Kalkuttába, és előkészítsünk ott egy találkozót. Ez vált valóra 2006. október 5. és 9. között mintegy hatezer, főként Ázsiából összesereglő fiatal részvételével. A „Bizalom Zarándoklata a Földön” ismét új távlatot nyert: saját hazájukban szegődjünk az ázsiai fiatalok mellé útitársul, rájuk hallgassunk, az ő reményeiket támogassuk! A mostani „Levél Kalkuttából” e találkozóhoz kapcsolódva íródott, és az esztendő fordulóján Zágrábban megrendezendő Fiatalok Európai Találkozója során jelenik meg.

A „bizalom zarándokútját a földön” a legkülönbözőbb országokból összesereglő fiatalokkal együtt járva mindnyájunk számára egyre bizonyosabbá válik, hogy minden ember egy és ugyanazon családnak a tagja, és Isten kivétel nélkül mindenkiben jelen van.

Indiában – miként Ázsiában mindenütt – felfigyeltünk arra, hogy a teremtett világ egészére irányuló, indoklást nem is igénylő figyelmesség magába foglalja az embertárs megbecsülését is, továbbá mindannak méltánylását, ami számára szent. Nagyon-nagyon fontos, hogy korunk társadalmai fölelevenítsék ezt az Isten iránti figyelmességet és az egymás megbecsülésének érzékét.

Isten számára minden ember megszentelt lény. A kereszten Krisztus kitárta karjait, hogy Istenben ölelje egybe az egész emberiséget. Minket is azért küld, hogy továbbítsuk az ő szeretetét egészen a föld végső határáig, mégpedig elsősorban életünk párbeszéde által. Soha sem akarja, hogy vetélkedésbe kezdjünk azokkal, akik nem ismerik Őt.

Világszerte számtalan fiatal kész arra, hogy jobban kifejezésre juttassa az emberiség nagy családjának egységét. Mindnyájukat ugyanaz a kérdés foglalkoztatja: Hogyan lehet ellenállni az erőszaknak és mások kirekesztésének, miként lehet lebontani a gyűlölet és a közöny falait? Ilyen falak magasodnak az egyes népek között, a földrészek között, de közvetlen közelünkben, sőt magában az emberi szívben is. Választanunk kell: dönthetünk a szeretet mellett, választhatjuk a reményt.

Az emberi társadalmak iszonyatos problémái arra kísérthetnek minket, hogy mindent csak szapuljunk, hogy mindent föladjunk. Ha a szeretetet választjuk, akkor a szabadság tágasságába lépve kitárul előttünk a jövő; önmagunk és a ránk bízottak számára is.

Isten megadja, hogy egészen egyszerű eszközeinkkel is bekapcsolódhassunk az ő teremtő művébe; hogy magunk is teremtő emberekké válhassunk még a legalkalmatlanabb körülmények közepette is. Már az is kimozdíthat a vakvágányra siklott helyzetekből, ha egyszerűen közeledni kezdünk a másikhoz, akár üres kézzel is, vagy ha meghallgatjuk, s igyekszünk megérteni őt.

Isten számít ránk a nálunknál rászorultabb emberek között. „Amit egynek is tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek.” (Mt 25,40)

Az égbe kiáltó egyenlőtlenségek Északon és Délen egyaránt félelmet keltenek, félelmet a jövőtől. Akadnak olyan bátor emberek, akik életüket az igazságtalan rendszerek megváltoztatásának szentelik.

Engedjük mindnyájan megkérdőjelezni saját életmódunk helyességét! Tegyük egyszerűbbé az életünket! Így jobban rendelkezésére tudunk majd állni embertársainknak, és átéljük, hogy szívünk megnyílik mások előtt.

Manapság számos kezdeményezés létezik az egymással való osztozás valóra váltására, ezekhez bárki csatlakozhat. A leleményességet feltételező „méltányos kereskedelem”, vagy az „apró hitelek rendszere” már bizonyították, hogy a gazdasági növekedés és a legszegényebbekkel való szolidaritás bizony hogy kéz a kézben járhat. Akadnak olyan emberek, akik figyelnek arra, hogy pénzük egy részét a nagyobb igazságosság helyreállítására fordítsák.

Társadalmaink emberségesebbé tételéhez azzal is nagymértékben hozzájárulhatunk, ha az időnket ajándékozzuk oda. Arra mindnyájan törekedhetünk, hogy odafigyeljünk legalább egy felebarátunkra, hogy odaálljunk, mondjuk egy munkanélküli, reményvesztett fiatal, egy elhagyott gyermek, egy szegény vagy idős ember mellé.

Ha a szeretetet választjuk, a remény mellett döntünk. Ha kitartunk ezen az úton, csodálkozva fogjuk észrevenni, hogy Isten már azt megelőzően döntött mellettünk, hogy mi egyetlen lépést is tettünk volna: „Ne félj, mert neveden szólítottalak; az enyém vagy. Én vagyok a te Istened, drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” (Iz 43, 1-4.)

Az imádságban mintegy kitesszük magunkat és ránk bízott embertársainkat Isten jóságos tekintetének. Ő úgy fogad el minket, ahogy vagyunk: a bennünk lévő jósággal, de belső ellentmondásainkkal, sőt hibáinkkal együtt is... Az Evangélium biztosít bennünket arról, hogy épp esendőségünk válhat azzá a kapuvá, melyen át Isten Szent Lelke belép az életünkbe.

Harminc évvel ezelőtt Kalkuttában ezt írta Roger testvér: „A szeretet egyik forrása számodra az ima. Hagyatkozz rá teljes szándéktalansággal, testestül-lelkestül. Naponta fogadd magadba az Írás néhány szavát, hogy szembesülj valakivel, aki nem te vagy, aki maga a Föltámadott. Engedd, hogy a csöndben felszínre törjön benned Krisztus eleven szava, amelyet azonnal válts is valóra az életedben.”

Kalkuttából való elutazásakor az előbbiekhez még hozzáfűzte: „Új felismeréssel utazunk el innen. Fölfedeztük egy nép megdöbbentő életerejét a legnagyobb nyomor közepette. És egy mindenki számára más jövő tanúival találkoztunk itt valamennyien. Ehhez a más jövőhöz Isten népe egyedülálló módon járulhat hozzá, mégpedig azzal, hogy széles e világon szétszóródva megvalósítja az emberiség nagy családjában az egymással való osztozás példázatát. Ennek a példázatnak elegendő ereje lesz ahhoz, hogy a megfásult társadalmi rendszerekbe is behatolva megrendítse azokat, és közösséget teremtsen az emberiség családjában.” (Roger testvér: Levél Isten népéhez, 1976.)

Roger testvér fölhívása napjainkban újfent nagyon időszerű. Az egész földön szétszóródott keresztények, amennyiben e hallatlan jó hírből merítenek, akkor minden ember számára megerősíthetik azt a reményt, hogy Krisztus föltámadása óta az emberiség többé nem elkülönülő részekből áll.

Hogyan tehetnénk tanúságot a földön a szeretet Istenéről, ha beletörődünk a keresztények közti megosztottságba? Merjünk elindulni a látható egység felé! Ha közösen fordulunk Krisztus felé, ha közös imádságra gyülekezünk össze, akkor a Szentlélek máris egyesít minket. Az imádságban egészen közvetlenül átéljük azt, hogy egymáshoz tartozunk. Vajon van-e elég bátorságunk ahhoz, hogy semmit se tegyünk a másikra való tekintet, a másik figyelembe vétele nélkül?

Minél inkább közeledünk Krisztushoz és az ő örömhíréhez, annál közelebb kerülünk egymáshoz is.

Ha elfogadjuk egymást, megvalósul az adottságaink cseréje - amelynek összességére szükség van, hogy hallhatóvá tehessük az evangélium hangját. Azok, akik Krisztusban bíznak, arra hivatottak, hogy egységüket valamennyi ember szolgálatába állítsák. Így csendül föl Isten dicsőítése.

Így válik valóra az Evangélium csodálatos példázata: A kicsiny mustármag a kert leghatalmasabb növényévé fejlődik, hogy még az ég madarai is fészket rakhatnak rajta (vö. Lk 13, 18–21). Krisztusba gyökerezve fölfedezzük, hogy képesek vagyunk megnyílni minden ember felé; azok felé is, akik nem tudnak hinni benne vagy közönyösek iránta. Krisztus mindenkinek szolgája lett, Ő senkit meg nem aláz.

Manapság minden eddiginél nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy a népek, nemzetek határait meghaladó közösségben éljünk egymással. Isten lélegzetét lehelte belénk, Lelkét adja nekünk. Mi pedig így imádkozunk: „Vezéreld lépteinket a békesség útjára” (vö. Lk 1, 79).


1. XVI. Benedek pápa, szolgálatának a kezdetén ezt írta: «Minden ember egy és ugyazon családhoz tartozik.» (Üzenet a 2006-os Béke világnapjára)

Kalkuttában a keresztények kisebbségben élnek több nagy történelmi vallás szomszédságában. Annak ellenére, hogy Indiában a vallások közötti feszültségek időnként durván erőszakos összetűzésekhez vezettek, a hívő emberek közötti kapcsolat alapját a kölcsönös tisztelet jellemzi. Ez megmutatkozik abban is, hogy a másik vallásának hagyományos ünnepeit tiszteletben tartják, sőt a közös ünneplés alkalmának is tekinthetik.

2. A mindenfelől erősödő közel-keleti bombázások közepette egy fiatal libanoni édesapa a következőt írta nekünk levelében: «A szív békéje lehetséges! Amikor az embert megalázzák, akkor nagy kísértést érez arra, hogy ő is megalázza a másikat. A szenvedés ellenére, az egyre erősödő gyűlölet ellenére, a gyöngeség pillanataiban szívünkben megszülető bosszúvágy ellenére, mégis hiszek ebben a békében. Igen a békében, ami itt és most lehetséges!»

3. Néhány taizéi testvér több mint harminc éve él Bangladesben, egy olyan országban, ahol a népesség gyakorlatilag teljesen muzulmán. A testvérek a legszegényebbek és a legelhagyatottabbak mindennapi életében osztoznak. Egyikük így ír: «Egyre jobban megértjük, hogy a gyöngék és a látszólag haszontalanok, akiket a társadalom kitaszít magából, valójában Isten jelenlétét testesítik meg. Amikor befogadjuk őket, akkor segítenek nekünk hátat fordítani az ízig-vérig versenyszellemben élő világnak és megnyílni egy másik világ előtt, amelyben a szívek közössége a fontosabb. A mi életünk itt Bangladesben azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy a vallások és kultúrák sokszínűségében a leginkább kiszolgáltatott testvéreink megsegítése utat nyit a béke és az egység felé.

Amit Teréz anya Kalkuttában elkezdett, az most a nővérein keresztül sugárzik tovább. A legszegényebbekről való gondoskodásban, az ő szeretetükben különösen tisztán ragyog föl az isteni szeretet. Olyan sokan vannak szerte a világban, akik elkötelezetten járnak a szolidaritás hasonló útjain: Vajon nélkülük hol tartana ma az emberiség?

4. Az igazságtalanság előbb vagy utóbb erőszakhoz vezet. A világ lakosságának a fejlett országokban élő 20%-a használja a föld természeti forrásainak 80%-át. Az energiaforrások és az ivóvízkészletek felelős kezelése és elosztása egyre sürgetőbb feladat.

5. Roger testvér temetése alkalmával Marcellin Teeuwes, a Grande Chartreuse kartauzi kolostor perjele a következőt írta: «Roger testvér halálának drámai körülménye nem más csupán, mint külső lepel, mely még világosabbá teszi a sebezhetőségét, amit úgy gondozott, mint egy ajtót, melyen keresztül Isten előszeretettel érkezik hozzánk.» (Ezzel kapcsolatban lásd 2 Korintusiakhoz 12, 10.)

6. Egy IV. századi keresztény jól rávilágít az imádság és az elköteleződés közötti szoros összefüggésre. Számára az eucharisztikus lakomán való részvétel egyenesen a szegények iránti szolidaritáshoz vezet bennünket: «Szeretnéd kifejezni hódolatodat a Megváltó teste iránt? Annak a teste iránt, aki ezt mondta: Ez az én testem. És, aki azt is mondta, hogy: Amit nem tettetek eggyel is e legkisebbek közül, velem nem tettétek! Fejezd ki Krisztus iránti hódolatodat azáltal, hogy osztozol a javaidban a szegényekkel. (Aranyszájú Szent János, 50.-ik homília Máté evangéliumáról)

7. Már az első keresztények is, akik jelentéktelen kisebbséget alkottak az akkori világban, biztosan tudták, hogy Krisztus, keresztáldozata által ledöntötte a népeket elválasztó falakat. (Lásd Efezusiakhoz 2, 14-16)

8. Egy Palesztinában élő keresztény ezt írta a VI. században: «Képzeljétek el olyan körként a földet, amelynek középpontjában Isten áll, a sugarak pedig azt mutatják, hogy milyen különféle módon él minden egyes ember. Azok, akik közelebb szeretnének kerülni Istenhez, elindulnak a kör középpontja felé, ezáltal pedig mind Istenhez, mind egymáshoz közelebb jutnak. Minél inkább megközelítik Istent, annál közelebb kerülnek egymáshoz. És minél inkább közel kerülnek egymáshoz, annál inkább megközelítik Istent.» (Gáza-i Dorothée, Tanácsok VI.)

9. «Az Egyház magatartása más vallásokkal kapcsolatban két megfontolásból fakad: az egyik az ember válaszkeresése élete legsúlyosabb kérdéseire, a másik a Szentlélek működése az emberek lelkében. (...) Minden hiteles imádságot a Szentlélek ébreszt, aki titokzatos módon jelen van minden ember szívében.» (II. János Pál pápa, Redemptoris missio)

Keresztényekként, nem hallgathatjuk el, hogy az a Jézus Krisztus áll a hitünk középpontjában, aki egyedülálló módon kapcsol minket Istenhez. (lásd 1 Timóteus 2, 5) Ez a megfellebbezhetetlen igazság nem tart vissza bennünket a valódi párbeszédtől, hanem épp ellenkezőleg, egyenesen kötelez rá minket. Mert ha van valami egészen egyedülálló Jézusban, akkor éppen az alázatossága az. Ezért tehát, ha az Ő nevében cselekszünk, akkor sohasem nézhetjük le a másik embert; akkor nem tehetünk egyebet, mint hogy befogadjuk őt és engedjük, hogy ő is befogadjon minket.

10. Ezen az úton Dietrich Bonhoeffer kiváló támaszunk lehet. Ő, aki a XX. század legsötétebb időszakában adta áldozatul életét. Néhány hónappal a halála előtt, börtönében, a következő sorokat vetette papírra, amelyek ezentúl Taizében is fölcsendülnek:

Segíts Istenem, hogy feléd forduljak.
Nálad a világosság,
és Te nem hagysz el engem.
Nálad a segítség,
és Te vagy a türelem.
Nem értem utaidat,
de Te jól ismered a nekem szánt utat.

Utolsó frissítés: 2007. március 19.