Az elmúlt 18 hónapban közösségünk a hit kalandját élte át. Számos keresztény egyházi mozgalom, közösség és szervezet képviselőivel készítettük elő „Isten népének összejövetelét”, amelynek a „Together” / „Együtt” [1] címet adtuk. Alois testvér [2] intuitív beszédétől kezdve, amit a katolikus egyház szinódusi útjáról tartott a Szinódus megnyitóján, a Together program előkészítése elvezetett bennünket ahhoz, hogy még inkább meghallgassunk másokat, hogy újra és újra felismerjük a sokféle egyházi hagyományban és a jóakaratú emberekben jelen lévő adományokat a társadalomban.

Az ökumenikus imavirrasztásra a római Szent Péter téren került sor, ahol Ferenc pápa meghívására több mint 20 különböző felekezetű egyházi vezető, a katolikus Egyház püspöki szinódusa 16. Rendes Közgyűlésének valamennyi résztvevője és mintegy 18 ezer ember gyűlt össze az egész világról. Minden generációt képviseltek. Közülük 4000 fiatal a hétvégére érkezett, és római plébániákon kapott szállást. Ezzel egy időben 222 különböző helyen imádkoztak együtt szerte a világon azért, hogy az ima által közösségben legyenek a római virrasztással.

Az idő múlásával felmerül bennünk a kérdés: hogyan lehet megérteni ezt az élményt? Hogyan teremtheti meg ez annak a jövőjét, hogy a keresztények együtt haladjanak az úton? „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Máté 23,8) – mondja Jézus. Vajon nem egymás testvérei-e a keresztények, akik közösségben vannak egymással, és ha ez a közösség nem is tökéletes, mégis nagyon élő és valóságos? Vajon nem Krisztus hív-e minket és nyit utat előttünk, hogy útitársként vele és mindazokkal együtt haladjunk, akik a társadalom perifériájára szorultak? Ezen az úton, amelyen gyógyító és kiengesztelő párbeszédben vagyunk egymással, emlékezni akarunk arra, hogy szükségünk van egymásra, nem azért, hogy véleményünket ráerőltessük a másikra, hanem hogy a béke előmozdítói legyünk az emberiség családjában [3].

Ha megértjük az egységnek ezt a lelki gazdagodást hozó jelentését, akkor megtalálhatjuk a szükséges lendületet ahhoz, hogy felismerjük a kor kihívásait, mint például a föld kiáltását és azt a sokféle szembenállást, amely töréseket okoz az emberiség családjában. Isten népeként menjünk együtt az úton úgy, hogy kölcsönösen meghallgatjuk egymást és találkozunk egymással.

Mit jelent számunkra, ha újra felfedezzük mások meghallgatásának értékét? Készen állunk-e arra, hogy az elutasítás helyett inkább megértsük a bennünk élő félelmeket, amelyeknek olykor hangot adunk?

Rómából hazafelé megálltam Ljubljanában, Szlovénia fővárosában, amely a fiatalok 46. európai találkozójának a helyszíne a Taizéi Közösség szervezésében [4]. Az előkészítést összefogó nemzetközi csapattal találkoztam: fiatal önkéntesekkel, taizéi szerzetesekkel, Szent András nővérekkel és szlovén barátainkkal. Az itt olvasható elmélkedés – „Együtt az úton” címmel – elsősorban ezeknek a beszélgetéseknek a gyümölcse.

Köszönet a testvéreknek és azoknak, akik hozzájárultak ennek az üzenetnek a megfogalmazásához, és mindazoknak, akik majd velünk tartanak ezen az úton.

Matthew testvér

---

Ljubljanában valaki azt mondta: „Ma a társadalomban hajléktalannak lenni nem csak a fizikai értelemben vett lakhatás kérdése. Sokak számára a hajléktalanság belső valóságot jelent. De a belső biztonság keresése néha olyan gondolatokra vezethet, amelyek fokozzák az elszigetelődést.” Másvalaki ezen töprengett: „Ahhoz, hogy együtt járjunk az úton, vajon milyen mértékben kell egyetértenünk, hogy el tudjunk indulni? Van veszélye annak, hogy az üres frázisok elfedik azt a tényt, hogy a másikat pusztán elfogadjuk. Ha azonban megnyílunk a párbeszédre, komoly kockázatot vállalunk.” Hova vezetnek minket ezek a kérdések?

Meghallgatni

Minden párbeszéd szívében a meghallgatás áll. Mózes azt mondta Isten népének: „Halld Izrael!” (Második Törvénykönyv 6,4) - és ezek a szavak az ő mindennapi imájukká vált. Több évszázaddal később Nursiai Szent Benedek [5] szabálya ezekkel a szavakkal kezdődik: „Add, hogy figyelemmel tudjak hallgatni!”

A meghallgatás szeretetből fakadó cselekedet. Minden bizalmi kapcsolat szívében jelen van. Meghallgatás nélkül kevés dolog tud növekedni és fejlődni. Egyetlen emberi kapcsolat sem működik e nélkül. Amikor önzetlen módon hallgatjuk meg a másikat, akkor a létezéséhez szükséges teret biztosítjuk neki. Lehetővé tesszük számára, hogy kifejezze mindazt, amit ki kell fejeznie, és néha azt is, amit szavakkal lehetetlen kimondani.

A meghallgatás szíve, magja maga a csend [6]. A Biblia számos példát ad nekünk erről. Illés a csend könnyed fuvallatában talál rá Istenre, és nem a földrengésben, a szélben és a tűzben (Királyok 1. könyve 19,11-13.). Mária, Márta testvérhúga leül Jézus lábához, és hallgatni kezdi őt (Lukács 10,39) [7]. „Megnyitottad fülem a hallásra”- mondja egy régi biblikus imádság (Zsoltárok könyve 40,7).

Ma gyakran az a benyomásunk, hogy annak sikerül minden, aki a legerősebben kiabál. Az erőszak olyan sok helyen erősödni látszik, hogy lassan nem tudjuk, kihez is forduljunk. De Isten soha nem szerzője az erőszaknak [8], és soha senkire nem kényszeríti rá magát. „Hadd hallom, mit hirdet az Úr, a mi Istenünk! Valóban, ő a békét hirdeti. Békét népének…” (Zsoltárok könyve 85,9).

Vajon nem az lenne a követendő út, hogy megpróbáljuk meghallgatni és megérteni a másikat? Távol attól, hogy behódoljunk az igazságtalanságnak vagy hogy ne szólaljunk fel ellene, a „meghallgatásra nyitott szív” (1 Kir 3,9) lehetővé teszi számunkra, hogy bátor és kreatív döntéseket hozzunk, amelyek belső meggyőződéseink legmélyén gyökereznek, ott, ahol Isten közelebb van, mint ahogy ezt remélni mernénk…

Úton lenni

Életünk útján járva vajon turisták vagy zarándokok vagyunk? Azért utazunk csupán, hogy kívülről szemlélődjünk, vagy belső szomjúság hajt bennünket mindig előre? A zarándok, még ha nem is látja maga előtt a végállomást, útja minden szakaszának igyekszik megtalálni az értelmét, ösztönösen érezve az irányt. De a cél nélküli út könnyen bolyongássá válhat [9].

Amikor ez történik, vajon emlékszünk-e arra, amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (János 14,6) Vele haladni annyit jelent, hogy egyben tartjuk ezt a három valóságot. Jézus maga az út, amelyet követünk, bízhatunk abban, amit mond, és ő vezet bennünket egy olyan teljesség felé, amit soha nem tudtunk volna elképzelni.

Jézus senkit nem zárt ki a vele közös útból. Az Istennel való kapcsolatban mélyen gyökerezve mindazokkal megosztotta életét, akik hozzá jöttek, igazakkal és igaztalanokkal egyaránt. Isten jelenlétét ismerte fel azokban, akik a társadalom peremére szorultak, a bűnösökben, a kitaszítottakban és még azokban is, akik nem tartoztak a népéhez. Jézus azt adta, amije volt, de kapott is azoktól, akikkel találkozott. Általuk az ő élete is lendületet kapott, gyakran tovább gazdagodott.

Jézus, aki szelíd és alázatos szívű [10], vajon nem hív minket is ugyanerre az ösvényre? Készek vagyunk-e arra, hogy az alázatosságból fakadó nagylelkűséget [11] keressük annak érdekében, hogy befogadjuk, amit másoktól kaphatunk az úton?

Együtt menni az úton, ez az Egyház és a társadalom élete. Azonban minden embernek szüksége van térre, hogy kreativitása megmutatkozzon és kifejezhesse elképzeléseit. De ezeket azért kaptuk, hogy megosszuk őket másokkal, és együtt építsük életünket az Egyházban és az emberiség családjában. A gitár húrjai egymás mellett helyezkednek el, de amikor együtt szólaltatják meg őket, akkor adnak harmonikus hangzást.

Másokkal együtt lenni

Nem mindig könnyű másokkal együtt lenni. Mindannyian hordozunk magunkban sebeket. És olykor egymáson is sebeket ejtünk.

Más emberekkel együtt lenni azt jelenti, hogy meghallgatjuk őket. Időt és teret adunk nekik, hogy elmesélhessék a történetüket [12]. Meghallgatni őket azt is jelenti, hogy elfogadjuk őket különbözőségeikkel együtt. Előfordulhat, hogy nem értünk velük egyet, vagy hogy más a világlátásunk, mint az övék. De milyen meglepő, hogy amikor hallgatjuk őket, amikor engedjük, hogy a saját történetükről meséljenek, a leggyakrabban mégis felfedezzük velük közös emberségünket. A különbségeink nem olyan nagyok, mint képzeljük. Az egység mégis lehetséges a különbözőségben [13]. Talán azok közülünk, akik Jézus tanítványai szeretnének lenni, meglepődnek, amikor felismerik, hogy már létezik egy egység Istenben és Krisztusban (János 17,21-23), amely minden várakozásunkat felülmúl.

De amikor mások mondják azt nekünk, hogy mekkora sebeket hordoznak magukban, sőt mennyire megbántottuk mi őket, akkor merjük-e ezeket a szavakat tényleg komolyan venni? Olyan könnyen esünk az önvédelmi mechanizmusok csapdájába! Ilyenkor abbahagyjuk a meghallgatást, és önmagunkat és saját szempontunkat kezdjük el védeni. De a szív együttérzése nem arra hív-e minket, hogy komolyan vegyük mások szenvedését? Ha osztozunk a másik szenvedésében, ez olykor utat nyithat előttünk ahhoz, hogy vele együtt legyünk, még ha nem is tudjuk ezt a szenvedést magunk mögött hagyni [14].

Olykor el kell fogadnunk, hogy egyet hátra lépünk. Ezekben a pillanatokban rábízhatjuk magunkat a Szentlélekre, és kérhetjük, hogy tanítson meg bennünket arra, amit tudnunk kellene [15]. Ez azt jelenti, hogy elég alázatosnak kell maradnunk ahhoz, hogy ne akarjuk ráerőltetni másokra saját ideáljainkat, hanem befogadjuk azt, amit a másik ad nekünk [16].

Soha nem szabad feladnunk a reményt [17]. Pál apostol, akit teljesen felkavart a feltámadt Jézus végtelen szeretete, nem sokkal azután, hogy vadul szembehelyezkedett vele, arról biztosít bennünket, hogy Isten szeretete szétáradt a szívünkben a Szentlélek által, aki eljött hozzánk (Rómaiaknak írt levél 5,5). Bízhatunk ebben a szelíd jelenlétben akkor is, amikor közvetlenül nem érezzük. Vajon nem születik bennünk újra és újra a bizalom – bármilyen törékeny is –, hogy egy kis fényt adjon, hogy megtegyük a következő lépést Istennel és azokkal, akiket ránk bíztak?

Istennel maradni, másokkal maradni

Úton lenni időbe telik, akár egy egész életen át, éppúgy, ahogy mások meghallgatásához is időre van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy gazdagodjanak a kapcsolataink. Lehet, hogy ekkor számít igazán, mennyire vagyunk türelmesek és kitartóak.

Úton lenni másokkal, úton lenni Istennel. Sokunk számára ez a két valóság elválaszthatatlan egymásól. Mindkettőre szükségünk van [18].

Mint a szőlővessző, amely kihajt a szőlőtőről, Jézus arra hív bennünket, hogy benne maradjunk, ahogy ő is bennünk marad (ld. János 15). A maradni ige hordoz magában valami olyan jelentést, hogy maradandó az időben. Nem csupán pillanatnyi elköteleződést kérnek tőlünk, hanem hogy egész életünkön át benne maradjunk. A benne maradni ténye és valósága által tudunk továbbra is növekedni és gyümölcsöt hozni.

De mi is ez a gyümölcs? Jézus így folytatja: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Ezen az úton tovább haladni azt jelenti, hogy kockázatot vállalunk: mindent odaadunk azért, hogy Jézust kövessük, és így teljes szabadsággal szerethessünk életünk végéig. Az evangéliumi szeretet nem egyszerűen csak érzelem, hanem önmagunk odaadása másokért. Életünknek ez az útja, amelynek során szolgálóból Krisztus barátaivá válunk.

A gyümölcs a teljesen megélt életből származik. Természetes módon növekszik, amikor Krisztusban maradunk, és életéből merítünk, ahogyan a szőlővessző is a szőlőtőkétől kap táperőt. Végtelen öröm lesz osztályrészünk, ha igent mondunk az Evangélium kihívására. Készen állunk erre?

Együtt menni az úton a mai világban

Korunk kihívásaival és saját törékenységünkkel szembesülve – ahogy korábban mondtuk – , vannak olyanok, akik otthontalannak érzik magukat. Látjuk Isten sebeket hordozó Teremtését, amelynek az emberiség sebeket hordozó családja is a része. A szenvedést generációk adják tovább egymásnak a végtelenül kihasznált és megalázott népeknél. Ismerünk olyan családokat, akiket a konfliktusok és a háborúk tépáztak meg, szakítottak szét. Azt is elismerjük, hogy életeket tettek tönkre olyan emberek, akik Krisztus nevét hirdették az Egyházban és saját Taizéi Közösségünkben is [19].

Vajon érezzük-e a megszólítást, hogy együtt és közösen nézzünk szembe ezekkel a kihívásokkal? Egy afrikai közmondás szerint: „Attól tűnik egy hosszú út rövidebbnek, hogy együtt tesszük meg.” A vadállatok nagy vándorlása során a Serengeti Park és Masai Mara között, a fiatal kisborjaknak számítaniuk kell a felnőtt állatok erejére ahhoz, hogy átkeljenek a folyón, és felkapaszkodjanak a magas partra. Ez velünk is így van, hiszen vannak pillanatok, amikor szükségünk van arra, hogy mások támogassanak. Vagy megtanuljuk elfogadni, hogy mások támogatnak bennünket.

Ha együtt nézünk szembe ezekkel a kihívásokkal, megtapasztalhatjuk a szépséget, a transzcendenst, és ez segít felismerni a szikrát, hogy megújult erővel és lendülettel induljunk tovább [20].

Jézus feltámadásának napján két barátja elmegy Jeruzsálemből, ahol Jézus kínhalált szenvedett (Lukács 24,13-35). Útközben egy idegen csatlakozott hozzájuk. Később, amikor asztalhoz ült velük, megértették, hogy magával Jézussal találkoztak. Így van ez velünk is: az idegenek segíthetnek abban, hogy felismerjük Krisztus jelenlétét, és újra és újra megértsük, hogy ő mindig velünk marad.

«Ne féljetek!» – súgja a szívünknek, «én veletek vagyok minden nap a világ végéig!» (Máté 28,20). Vajon tényleg halljuk ezt az ígéretet?

Mint a liszthez kevert élesztő példázatában (Máté 13,33), bár kevés a lehetőségünk és nagyon kicsinek érezzük magunkat, merünk-e újra útra kelni, nem egyedül, hanem másokkal, kölcsönösen gazdagítva egymást, amikor együtt megyünk az úton?