„De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél”

Ez a szöveg Jézus imádságának része. Láthatjuk, hogy az imádság nem csupán „beszélgetés Istennel és kérés felé”, hanem inkább „kapcsolat és meghittség Vele”. Jézus mondja: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned”. A meghittséggel kapcsolatos általános elképzelésünkkel szemben itt nem mások kizárásáról van szó, Jézus meghitt kapcsolata az Atyával ugyanis mindenkit magában foglal. Ezt mondja: „amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk”. Az imádság így nem kizárólag az Isten és köztem lévő kapcsolat, hanem kapcsolat köztem, Isten és a másik ember között. Az ima nem csupán egy „függőleges” irányú viszony, hanem sokkal inkább „háromszög”.

Alois testvér írta: „A belső élet nem elszigetelődő vágyakozás, hanem egy közös tett mindazokkal, akik osztoznak ugyanebben a keresésben.” Valóban, az imádság elvezet minket oda, hogy „kitörjünk elszigeteltségünkből, és kapcsolatba lépjünk másokkal.” A gázai Dórotheosz, aki keresztényként Palesztinában élt a VI. század elején, jól leírja: „Képzeld el, hogy a világ egy kör, amelyben Isten a középpont, a sugarak pedig különböző módjai az emberi életnek. Amikor azok az emberek, akik közelebb szeretnének kerülni Istenhez, a kör középpontja felé igyekeznek, egyúttal a többiekhez is közelebb kerülnek, csakúgy, mint Istenhez. Minél közelebb jutnak Istenhez, annál közelebb kerülnek egymáshoz is. És minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál közelebb jutnak Istenhez.”

Manapság, amikor a „sokszínűség” és a „pluralizmus” számos ember számára fontos fogalom, lényegtelennek vagy népszerűtlennek tűnhet a meghívás, hogy egységben éljünk. Nem kellene inkább tiszteletben tartanunk a különbségeket az emberek között? Valóban tiszteletben kell tartanunk a különbözőségeket, de mit tegyünk, ha együtt kell élnünk? Ha olyan párhuzamos ösvényeken haladunk, amelyek sosem találkoznak, jó ürügy lehet arra, hogy megosztottságban és egymástól elkülönülve éljünk!

Ezért ne tekintsünk a különbözőségekre úgy, mint megoldandó problémákra. Ehelyett inkább tanuljunk meg ajándékként tekinteni azokra, amelyeket hálával kell fogadnunk: olyan gyönyörű ajándékokra, amelyek ugyanakkor az alázatosság és kreativitás kihívása elé állítanak bennünket. Én, Te és ők - mi mind különbözőek vagyunk. A hit azonban meghív minket arra, hogy egységben és szolidaritásban éljünk. „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk”.

Nem egyedül járjuk az utunk. Együtt járjuk!

 Hogyan kezeljük az életben létező különbözőségeket? Mik a kihívások? Vannak esetleg javaslataid, hogyan lehetne velük kreatív módon bánni?

 „Egység a különbözőségben”. Mit mondanál erről a gondolatról? Tudsz esetleg példát rá?