magyar

TAIZÉ

Alois testvér 2009

Levél Kenyából

 
2008. november 26. és 30. között Nairobiban találkozóra gyűltek össze a fiatalok Kenya különböző vidékeiről, egyéb afrikai országokból és más földrészekről. Az 1995-ös Johannesburgi találkozó után ez volt a második nemzetközi találkozó, amit a Taizéi Közösség készített elő Afrikában. A bizalom világméretű zarándokútjának résztvevőit 80 különböző felekezetű egyházközség, gyülekezet látta vendégül. Az ifjúsági találkozó hozzá kívánt járulni a testvéri kapcsolatok erősítéséhez és azoknak az előítéleteknek a fölszámolásához, amelyeket a népek közötti kapcsolatok hiánya és történelmi sebek okoztak.
 
A Taizéi Közösség 55 éve van jelen az afrikai kontinensen, a földrész legszegényebbjeinek életében osztozó kis testvéri közösségekben (fraternitásokban). Az évek során a taizéi testvérek éltek Algériában, Elefántcsontparton, Nigériában, Ruandában és Kenyában. Már 16 éve tartózkodnak Szenegálban, Dakarnak egy többségében muzulmánok által lakott szegényes kerületében.
 
Desmond Tutu, Fokföld (Dél-Afrika) már nyugdíjba vonult anglikán püspöke írta: „Afrika olyan földrész, ahol föltárul a keresztre feszítés és a föltámadás legmélyebb értelme, legvégső jelentése. A bizalom és a kiengesztelődés építése itt a mindennapok valósága, a mindennapi élet feltétele… Mindig azt hangoztattam: valamennyien Isten gyermekei vagyunk, Krisztusban nincs különbség ruandaiak, kongóiak, burundiak, kenyaiak, nigériaiak vagy dél-afrikaiak között, Jézus Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk. Tudom, hogy a Taizéi Közösség ugyanezt a vallja és tudom, hogy velünk van, amikor ennek az igazságnak a megvalósítására törekszünk Dél-Afrikában, az egész afrikai földrészen és mindenütt a világon, ahol az idegenektől való félelmet barátsággá, kiengesztelődéssé és bizalommá kell átváltoztatni.”
 
Afrikában a megpróbáltatások nem ölték ki az emberi méltóság iránti érzéket, sezt éppen a legszegényebbek között érzékelhető a leginkább. A napi élet nehézségei nem pusztították el az örömöt, a súlyos gondok nem száműzték életükből a táncot. Sokan vannak, akik nem hajlandók megadni magukat a reménytelenségnek. Elsősorban a nők szegülnek vele szembe; ezek az asszonyok leleményesen és állhatatosan végzik a családi és társadalmi élet sokféle feladatát.
 
Szembesülve a földrészre jellemző súlyos viszályokkal, sok bátor ember keresi a kiengesztelődés és megbékélés lehetőségeit. A keresztények számára ezt azt jelenti, hogy kitartanak abban a bizonyosságban, hogy Krisztusban való keresztségünk erősebb kötelék a megosztás erőinél. Nem egy afrikai keresztény életével fizetett e hitbeli meggyőződéséért.
 
A 2009 esztendőre szóló alábbi levelet Alois testvér írta Kenyából. A „Kenyai Levél” 2008 december végén Brüsszelben jelent meg az Európai Ifjúsági Találkozó alkalmából.

A társadalom és benne az emberek magatartása világszerte gyorsan változik. A fejlődés csodálatraméltó lehetőségei megsokszorozódnak, de ugyanakkor a bizonytalanság és a jövővel szembeni nyugtalanság is erősödik. [1]

Ahhoz, hogy a műszaki és gazdasági fejlődés több emberséggel járjon karöltve, nem mondhatunk le a létezés mélyebb értelmének kereséséről. A sokakban jelentkező fásultság és zavarodottság felveti a kérdést: milyen forrásból táplálkozik életünk?

Évszázadokkal Krisztus előtt Izajás próféta rámutatott egy forrásra, amikor ezt írta: „Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.” [2]

Manapság sokkal többen vannak, mint korábban, akik nem találják ezt a forrást, sőt Isten neve maga is félreérthetővé vált számukra, vagy teljesen feledésbe merült. Vajon van-e kapcsolat a hit kihalása és az életkedv elvesztése között?

Hogyan szabadítsuk fel magunkban a forrást? Nem azáltal-e, hogy figyelmesek vagyunk Isten jelenlétére? Innen meríthetünk reményt és örömöt.
Akkor a forrás újra felbuzog, és életünk értelmet nyer. Képessé válunk létezésünk elfogadására; arra, hogy életünket ajándéknak tekintsük és átadjuk azoknak, akik ránk vannak bízva.

Akár csak mustármagnyi kis hit is elég ahhoz, hogy felismerjük: nem élhetünk csupán önmagunkért, önmagunknak. Amikor kinyitjuk saját szívünk ajtaját Isten előtt, akkor sok ember számára készítjük elő az Ő jövetelének útját.

Életünk vállalása

Igen, Isten jelen van mindenkiben, a hívőkben és a nem hívőkben egyaránt. Rögtön a Biblia első lapjai költői szépséggel írják le Isten adományát, azt, ahogyan a Teremtő saját éltető lelkét leheli minden emberbe. [3]

Földi életében Jézus megjelenítette az Atya minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Jézus végsőkig menő odaadásával beleírta Isten „igenjét” az emberlét legmélyebb mélységeibe. [4] Krisztus föltámadása óta nem lehetünk reménytelenek sem a világ, sem a magunk sorsát illetően.

Isten lehelete, a Szentlélek, Jézus ígérete óta velünk van, és mindörökre velünk is marad. [5] A szívünkben lakó Szentlélek által Isten „igent mond” létünkre, s mindarra, amik vagyunk. Nem vehetjük hallatlanba Izajás próféta szavát: „Az Úr kedvét leli benned, s országod újra férjhez megy”. [6]

Fogadjuk el tehát magunkat úgy, ahogy vagyunk, olyannak is, amilyenek nem vagyunk, egészen odáig menve, hogy vállaljuk azt is, amit nem magunk választottunk, de mégis hozzá tartozik az életünkhöz. [7] Alkotó emberként bátran építkezzünk abból is, ami nem tökéletes bennünk! Biztosan szabadságra fogunk találni. Életünket még súlyos terheink ellenére is Isten ajándékaként vehetjük kezünkbe, minden napját Isten jelenlétében tölthetjük. [8]

Önmagunkat fölülmúlva

Isten úgy van bennünk, hogy előttünk halad. [9] Elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, ugyanakkor önmagunk fölülmúlására szólít. Időnként fölforgatja az életünket, keresztülhúzza terveinket, keresztezi a szándékainkat. [10] Jézus élete arra indít minket, hogy ebbe a távlatba lépjünk bele.

Jézus engedte, hogy a Lélek vezesse. Szüntelenül az Atya láthatatlan jelenlétére hivatkozott. Ebből forrásozott szabadsága, ami arra késztette, hogy szeretetből odaadja életét. Jézusban sohasem állt egymással szemben az Isten-kapcsolat és a személyes szabadság, sőt, ez a két érték kölcsönösen megalapozta egymást. [11]

Vágy él bennünk az Abszolútum iránt, egész valónk: testünk, lelkünk, értelmünk rá irányul. Égető szomjúságot érzünk a szeretet után, születésünktől késő öregségünkig. S ezt a szomjat még a legszorosabb emberi kapcsolat sem képes teljesen kielégíteni.

Vágyakozásunk gyakran hiányérzetben vagy az üresség érzésében jelentkezik, ilyenkor úgy érezzük, hogy szétesik az életünk. Ez azonban nem természetellenes: emberi személyiségünkhöz hozzátartozik ez a vágyódás. Isten adományának tekintendő; Ő vágyakozásunk mélyén arra hív, hogy lényünket kitárjuk feléje.

Mindegyikünk meghívást kap, hogy föltegye magának a kérdést: Minek a meghaladása szükséges most, miben kellene fölülmúlnom önmagamat? Nem föltétlenül arról van szó, hogy „többet tegyünk”. Isten sokkal inkább arra ösztökél bennünket, hogy egyre jobban szeressünk. S mivel a szeretet egész valónkra igényt tart, hogy megnyilvánulhasson, egy percig se késlekedjünk, hanem máris keressük annak útját-módját, hogyan fordulhatnánk szeretettel embertársaink felé.

Azt a keveset, amit tehetünk, meg is kell tennünk

Segítsük egymást kölcsönösen a hit elmélyítésében:

Túl sok fiatal érzi úgy, hogy magára maradt belső útkeresésben. Ketten vagy hárman már egymás segítségére lehetnek az egymással való osztozás megvalósításában, a közös imádkozásban, bekapcsolva olyan társakat is, akik inkább vallják magukat kételkedőnek, semmint hívőnek. [12]

Az életüket egymással ilyen módon megosztó fiatalok számára komoly támaszt jelenthet az egyház helyi gyülekezete. [13] Az egyházközség a közösségek közössége; minden korosztályt összegyűjt, s tagjai nem úgy választják egymást. Az Egyház Isten családja: olyan közösség, amely kivezet bennünket az elszigeteltségből. Vendégszerető, befogadó közösség, amelyben megvalósul Istennek az életünkre mondott „igenje”; benne rátalálunk Isten nélkülözhetetlen vigaszára. [14]

Bárcsak a szívbéli jóság és bizalom helyévé válnának gyülekezeteink és ifjúsági csoportjaink, ahol befogadó szeretettel figyelnek a leggyengébbekre!

Lépjünk át a társadalmunkat megosztó válaszfalakon!

Vajon ahhoz, hogy létrehozzuk az emberiség nagy családjának egységét, nem az-e az egyik legsürgetőbb követelmény, hogy „alulról” lássuk, „alulnézetből” szemléljük a világot? [15] Ez a szemlélet feltételezi, hogy követői nagyon egyszerűen élnek.

Bár az érintkezés egyre könnyebbé válik, a társadalom mégis változatlanul szétforgácsolt. A közömbösség kockázata egyre nagyobb. Haladjuk meg a társadalmaink elszigeteltségét! Közeledjünk a szenvedőkhöz! Keressük föl a társadalomból kiszorított, rossz bánásmódban részesülő embertársainkat! Gondoljunk a közelünkben élő bevándorlókra - akiktől sokszor olyan távol tartjuk magunkat! [16] Ahol megnő a szenvedés, ott a segítő kezdeményezések is megjelennek; ezek bizony a remény jelei.

Ha harcolni akarunk az igazságtalanságok és a fenyegető viszályok ellen, ha küzdeni akarunk az anyagi javak igazságosabb elosztásáért, akkor feltétlenül meg kell szereznünk az ehhez szükséges hozzáértést, szaktudást. A tanulmányokban és a szakmai képzésekben való állhatatos kitartás is mások hatékony szolgálatának megnyilvánulása lehet.

A szembeötlő szegénység és botrányos igazságtalanság mellett létezik kevésbé látható szegénység is. Ezek egyike a magányosság. [17]

Az előítéletek és félreértések sokszor áthagyományozódnak nemzedékről nemzedékre, és erőszakos cselekményekhez vezethetnek. Léteznek az erőszaknak ártatlannak tűnő formái is, valójában ezek is sértenek, megaláznak. Ilyen például mások kigúnyolása, nevetségessé tétele. [18]

Bárhol éljünk is, egyedül vagy másokkal karöltve azt keressük, hogy mit tehetünk a nyomorúságos, reménytelennek tűnő helyzetekben. Föl fogjuk fedezni Krisztus jelenlétét ott is, ahol egyáltalán nem számítunk rá. A föltámadt Krisztus jelen van köztünk, az emberek között. Előttünk jár a részvét, a könyörületesség útjain. És Szentlelkével megújítja a Föld arculatát.

Utolsó frissítés: 2008. december 15.

Megjegyzések

[1A világban tapasztalható növekedés és a gazdasági fejlődésbe vetett remény ellenére sok országban egyre jobban terjednek a nyomornegyedek és a munkanélküliség mind nagyobb méreteket ölt, főleg a fiatalok körében. Afrikában, a technikai fejlődés felgyorsulása elfojtással fenyegeti a hagyományos életben annyira termékeny, de lassú érési folyamatokat. Mindeközben a családban és a különböző népcsoportokban kialakult szolidaritás meggyengül. Hogyan lehetne újraéleszteni ezt az értéket nemcsak a családon és a népcsoportokon belül, hanem az egész társadalomra kiterjesztve? Mindez lecsökkenthetné a fiatalok elvándorlását, akik egy magasabb életszínvonal reményében hagyják el országukat, anélkül, hogy felmérnék ennek minden következményét.

[2Izajás 40, 31. Már azokban az időkben is, amikor ezek a szavak születtek az elcsüggedés a mindennapi élet része volt: „Én azonban azt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet.” (Izaiás 49,4) „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.” (Izaiás 40,30) De a próféta feléleszti a reményt is: „Örökkévaló Isten az Úr. Erőt ad a megfáradtnak.” (Izaiás 40, 28-29)

[3Igaz, hogy sok nehézség és akadály elfojtással veszélyezteti az életet: igazságtalanságok, a körülöttünk és bennünk lévő erőszak, a versenyszellem, saját hibáink, a félelem, a másságtól való egyfajta elzárkózás, saját önbecsülésünk hiánya...

[4Afrika számos vidékén, például a maszáj keresztények gondolatvilágában, Krisztus úgy jelenik meg, mint az idősebb testvér alakja a családban. Ez hasonlít az első keresztények megfogalmazásához: Krisztus „legyen az elsőszülött sok testvér között” (Róm.8,29). Halálával és feltámadásával Jézus a családi és a népcsoporton belüli szolidaritás fölé emelkedik. (lásd Kol. 1,18-20)

[5A Biblia nyelvei a „lehelet” és „lélek” szavakat egy és ugyanazon szóval fejezik ki. A próféták azt hirdették, hogy Szent Lelke által, maga Isten fog lakozni az emberekben (Ezekiel 36,26-27). Krisztus jövetele, halála és feltámadása által Isten a Szent Lelket „nem mértékkel” adja (János 3,34). Azóta a Lélek folyamatosan működik az emberiség életében azért, hogy egy nap egy Test legyenek Krisztusban.

[6Izajás 62,1-4

[7Felvállalni a minket körülvevő valóságot, nem azt jelenti, hogy mindent elfogadunk és tétlenül elszenvedjük a történéseket. Előfordulhat, hogy az igazságtalan helyzeteknek ellent kell állnunk és föl kell hívnunk mások figyelmét is azokra.

[8Egyik első könyvének Roger testvér a következő címet adta: „Isten a mai napban” (1958). Roger testvér meg volt győződve arról, hogy a keresztények számára a mindenkori társadalomban való jelenlét és elköteleződés alapvető fontosságú. A mában való jelenlét fontosabb, mint a múltba vesző nosztalgia vagy egy álomszerű jövőbe való menekülés. Egyedül a jelen pillanatban tudunk Istennel találkozni és belőle élni.

[9Egy afrikai keresztény, Szent Ágoston írta ezt az imát a IV. században: „Pedig te több voltál, mint amennyire a legmélységesebb és legszárnyalóbb gondolataim elhatolhatnak!” (Vallomások, III. könyv, 6.11)

[10„A ti gondolataitok nem az én gondolataim” mondja az Úr (Izajás 55,8). Szűz Máriának is sok mindenen túl kellet magát tennie, még fia érthetetlen halálán is, de közben nem szűnt meg bízni abban, hogy Isten hűséges életet adó ígéretéhez.

[11Rómában, 2008 októberében a Püspöki Szinódus alkalmával Daneels bíboros, Malines-Brüsszel érseke ezt mondta: „Az Írás ereje magába foglalja a hallgató válaszának szabadságát. Pontosan ez jellemzi Isten Szavának az erejét. Nem szünteti meg a hallgató szabadságát, hanem megalapozza azt.”

[12Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok köztük.” (Máté 18,20)

[13Az első keresztények „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (Ap.Csel 2,42) Afrikában csakúgy mint Latin-Amerikában és egyes ázsiai országokban a keresztények nem csak egyházközségekben gyűlnek össze, hanem kerületenként, falvanként, kis közösségenként is. Együtt imádkoznak és kölcsönösen támogatják egymást. Ez az emberi melegség és a személyes elköteleződés teszi lehetővé, hogy az Egyház hiteles közösséggé váljon.

[14Afrikában gyakran úgy tekintik az Egyházat mint Isten családját, és Istent mint a vigasztaló édesanyát. Már Izajás próféta így írt: „Mert így szól az Úr: Mint, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket.” (Izajás 66.13). Lásd szintén Izajás 49.13-15. Az Egyházról alkotott ilyen szemlélet ösztönzést ad az egység keresésére. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy Isten családját továbbra is a különböző felekezetek széthúzása jellemezze.

[15Dietrich Bonhoeffer német teológus jól szituált körökből származott, de a második világháború alatt az ellenállásban való részvételével megismerte először a kiszolgáltatottságot, majd a börtönt és a halált. 1943-ban ezt írta: „Mindent felülmúló értéke van annak a tapasztalatnak, amikor az ember egyszer csak alulról tekint a világtörténelem nagy eseményeire. Azoknak a szemszögéből, akiket kirekesztettek, akik gyanúsak valami miatt, akiknek nincs hatalmuk, akik elnyomottak és kitaszítottak, egyszóval a szenvedők szemszögéből.”

[16Szerencsére ma már vannak erőfeszítések szerte a világban az eltűnéssel fenyegetett kultúrák megmentéséért, ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy egyik nép kultúrája sem fejlődik zárt közegben. A globalizáció korában a kultúrák keveredése a társadalmaink számára nem csak elkerülhetetlen teher, hanem pozitív kihívás.

[17Egy kenyai közmondás így figyelmeztet: „Nincsen olyan ember, akiből egy napon nem válhat árva.”

[18Roger testvér ezt írta a Taizéi Regulá-ban: „A gúnyolódás a közösségi élet megmérgezője és az álnokság szolgálója: olyan állítólagos igazságok közlésére használ, amelyeket négyszemközt senki nem mer kimondani. A gyávaság hangján szól, mert a célpontnak kiszemelt testvér személyét a többiek előtt járatja le.