Egy hivatás története

Jeremiás

Ha találkoztam volna Jeremiással hat évszázaddal Krisztus születése előtt Jeruzsálem utcáin, vajon milyen hatással lett volna rám? Igaz, a könyvet, ami az ő nevét viseli elég nehéz befogadni: írója túl sok szerencsétlenséget jósol meg benne. Ha azonban közelről néztem volna az arcába , vajon nem egy nyitott, érzékeny és a messzi távlatokba látó embert fedeztem volna-e föl? Olyan embert, aki bátran ki merte mondani véleményét, de mégis alázatos maradt, sőt gyengéd, hiszen képes volt meghatódni amikor Isten szeretetéről beszélt? Egy nap, láttam volna amint igával a nyakában (27. fejezet) megy keresztül a városon, és megdöbbentem volna volna.

Fölmerül tehát a kérdés: mi motiválta ezt a rendkívüli embert? Hogyan tudott megállni a lábán anélkül, hogy megroggyant volna, ugyanakkor mégis rugalmas maradt az iga ellenére, melyet el kellett viselnie?

A válasz három pontban fogalmazható meg:

1. Jeremiás meg volt győződve arról, hogy hivatása nem saját magában gyökerezik. Nem a saját vágyaiban vagy szükségleteiben, hanem valaki Mástól jön: mielőtt még megformálódott anyja méhében Isten már kiválasztotta őt (1,5). Ez volt az ő állandó hivatkozási pontja: Isten már akkor értelmet adott életének, mielőtt ő annak tudatára ébredt volna. Az volt a feladata, hogy megfutamodás nélkül válaszoljon Isten szándékára.

Természetesen, amikor önmagára tekintett, látnia kellett, hogy erre a feladatra ő kevés. “Túl fiatal vagyok” (1,6), nincs meg a képességem, hogy a nyilvánosság előtt beszéljek; jogom sincs hozzá. Azonban azt is tudta, hogy Isten nem fogja figyelembe venni ilyesfajta érvelését. Akit meghívtak, az többé nem magára tekint. Valaki Más gondoskodik arról, hogy azzá váljon, akivé lennie kell.

Időnként el szeretett volna menekülni hivatása elől: “Azt gondoltam nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében. De olyan lett szívemben, mint perzselő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem bírtam vele.” (20,9) Manapság talán veszélyesnek találjuk, ha egy ember teljesen aláveti magát egy másik személy akaratának, akkor is ha magáról Istenről van szó. Jeremiás életében viszont ez jelentette a kitartás titkát. S hogy valamennyi útjába kerülő ellenállás ellenére mégis megingathatatlan maradt, az csak azért történhetett, mert lénye legmélyén Isten számára tartotta fenn az elsőbbséget.

2. Jeremiásban nem volt semmi fanatizmus. Nyíltan beszélt Istennek mindarról, amit többé már nem tudott elfogadni. Valamennyi elbátortalanodását feltárta előtte és mások elől sem rejtegette. Ugyanezzel a nyíltsággal vallja be azt is, hogy fáradtsága és siralmai nem esnek latba elegendő súllyal Isten színe előtt. Mégis elfogadta a kihívást: “Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni?” (12,5)

Isten időnként felrázta őt. Keményen megmondta Jeremiásnak, hogy nem akar többé méltatlan szavakat hallani a szájából és csupán egy dolgot kellene tennie, visszatérnie hozzá. (15,19) Isten szavai és tettei után a próféta számára magától értetődővé vált, hogy az utolsó szó azé, aki mindig is az első volt az életében. Ismerte annyira az Egyetlent, hogy belássa, nem egy kíméletlen és önkényeskedő Istenről van szó, hanem Arról, aki a legnehezebb küzdelmek közepette sem felejtette el őt: “örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (31,3), Olyan Isten ő, aki szívében így érez: “a bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki.” (31,20)

Jeremiás úgy érzi, Isten “rászedte” őt (20,7). Nem tudta mi történik vele, hiszen Isten a legsebezhetőbb oldalán ragadta meg őt, ő pedig hagyta, hogy így legyen. Istenhez fűződő kapcsolatát mindig ez a megközelítés jellemzi. “A sebezhetőség az az ajtó, amelyen keresztül Isten meglátogat minket”, ahogy azt a Grande Chartause priorja írta Roger testvér kapcsán.

3. Jeremiás önzetlen marad a legvégsőkig. Hivatásából soha nem akart semmilyen előnyt kicsikarni a maga számára. Sohasem állította, hogy eleget munkálkodott volna vagy, hogy most már itt az ideje, hogy magára gondoljon. Amikor Jeruzsálem pusztulása után menedéklevelet kapott, menthette volna magát és méltó körülményeket alakíthatott volna ki maga számára. Nem: ő azon kevesek közé tartozott, akik Jeruzsálemben maradtak, és még gyötrelmeik ellenére is szolidaritást vállaltak. Nem akarta visszavenni azt az életet, amit ő adott. Elegendő volt számára az a tudat, hogy ez az élet maga lesz "Isten neki szánt zsákmánya bárhová is megy" (45,5).

A tapasztalat azt tanítja, hogy az ön-központúság hiánya teszi az embert szilárddá: szilárddá és szabaddá egyaránt.

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article7150.html - 13 December 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France