Arckép

Gázai Doroteusz (VI. század) Alázat és közösség

A Kalkuttai levél negyedik oldalán a következő idézetet olvashatjuk Gázai Doroteusztól:

„Képzeljétek el a világot olyan körként, aminek középpontjában Isten áll, a sugarak pedig az emberek életének különbözőségét mutatják. Azok, akik közelebb szeretnének kerülni Istenhez, elindulnak a kör középpontja felé, és ez által mind Istenhez, mind egymáshoz, közelebb jutnak. Minél inkább megközelítik Istent, annál közelebb kerülnek egymáshoz. És minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál inkább megközelítik Istent.” (Tanácsok VI).

Gazdag, igen művelt család sarjaként a fiatal Doroteusz belépett Abba Serid közösségébe, mely Gáza közelében, Palesztinában volt. Annyira szeretett olvasni, hogy egész könyvtárát magával vitte. A lelki vezetői Barszanufiusz és János lettek, ez a két elmélkedő ember, akik levelezésük mélységéről váltak ismertté. Ezek a „nagy öregek”, ahogyan a szerzetesi hagyomány nevezi őket, visszafogták Doroteusz hatalmas vágyát az elmélkedés után, ezért azt javasolták neki, építsen kórházat az idős és beteg szerzetesek számára. Ez fokozatosan arra vezette őt, hogy maga mögött hagyja a tulajdonát, könyveit, értékes ruháit. Ő lett a kórház vezető ápolója, amelyet a családja építtetett saját pénzén.

A Barszanufiusszal folytatott levelezése a kettejük között kötött „szerződésről” híres: Barszanufiusz magára veszi Doroteusz bűneit (nehezen ellenőrizhető érzelmi életétől szenvedett), azzal a feltétellel, hogy Doroteusz megtartóztatja magát a büszkeségtől, a rosszindulatú pletykálódástól, és a szükségtelen szavaktól. A kételkedés egyik pillanatában, amikor azon gondolkodott, hogy otthagyja a kolostort, ezeket számára megvilágosító szavakat kapta Barszanufiusztól: „Mint a hajó horgonya, olyan lesz azoknak imádsága számodra, akik itt vannak veled”. Ezekből a nehézségekből a közös élet utáni erős vágyakozás születhet, és annak a biztonsága, hogy mások imádsága megtámogathatja az ember hivatását egész életen keresztül.

Visszaemlékezett arra, hogy ezek az „öreg emberek” milyen bensőségesen kisérték őt, amikor haláluk után megalapította saját közösségét néhány mérföldnyire az első kolostorától. A hozzá csatlakozók számára írta az idézett „Tanácsokat”. A realizmus jellemzi, amelyik nem kér lehetetlent, békés önmegtagadásból álló életet javasol, felesleg nélkül és határozottan közösségi szellemben. Számára a közösség egy testet képez, amelyben minden tagnak saját feladata van. A szerzetes magánya nem jelenti az elszigeteltséget. Azt kellene tennünk, amit Antal atyáról mondtak: „Ő összegyűjtötte és megtartotta mindazt a jót, amit azokban látott, akiket meglátogatott, egyiktől szelídséget, a másiktól alázatosságot, a harmadiktól a magány szeretetét. Így benne meg voltak mindenkinek a jó tulajdonságai. Ez az amit nekünk is tennünk kell, és e célból látogassuk meg egymást” (Levél 1,181).

Doroteusz a sivatag bölcsességéhez nagy mértékű pogány bölcsességet is hozzáadott. Különösen kihangsúlyozta a személyes lelkiismeret szerepét, amely isteni szikra minden emberben, és az erényt Arisztotelész módján határozta meg: „mint ami a felesleg és a hiány között van”.

Doroteusz kihangsúlyozta a „parancsolatok megtartását”, ami az egyetlen módja a keresztségben megkapott kegyelem eljutásának a bennünk levő gonosz gyökeréig, és a „szív nyíltságát” a minket kísérő személy iránt. Különösképp elítélte a kolostori büszkeséget és a szerzetesi versengést az aszkézisben, és az alázatosságot helyezte a lelki élet csúcspontjára. A szerzeteseinek adott tanácsa, hogy a kísértéseket ne merevséggel, hanem nyugodt szelídséggel győzzék le, ma is teljesen időszerű. Amikor sokan megbénulnak a hibázás vagy kételkedés miatti félelemtől, újra meg kell hallgatnunk Doroteusznak ezeket a bátorító szavait. A megpróbáltatás idején maradj türelmes, imádkozz, és ne próbáld a kísértőtől származó gondolatokat emberi érveléssel legyőzni. Peómen atya tudta ezt, és állította, hogy a „ne aggodalmaskodj a holnap miatt” (Máté 6, 34) tanácsa kísértést szenvedő embernek szól. Meggyőződve ennek igazságról, hagyd el a saját gondolataidat, bármennyire is jónak tűnnek, és Istenbe vesd biztos reményedet, aki „mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk” (Efezusi 3,20)” (Levél 8,193).

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article5343.html - 15 December 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France