Hogyan szól a hitről az Újszövetség?

Az Újszövetségben a hit mindenek előtt mozgás formáját ölti, vagyis személy konkrét lépése a „közeledő Jézus” fele. Talán még azt is mondhatjuk, hogy mielőtt még feléje lépne, ez alapvetően szomjúság, vágy: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem” (János 7,37).

Amikor Szent János párhuzamba állítja, hogy „odajön” és „hisz benne” (vö. 6,35), akkor tudatában van annak, hogy a „Jézushoz fordulni” végső soron attól a titokzatos vonzástól függ, amit az Atya gyakorol valakire (6,44).

A hit így elsődlegesen nem sajátos igazságra vagy jövőbeli ígéretre vonatkozik, még csak nem is a transzcendens Isten létezésének belátása. A Jézus személyéhez való odalépéssel kezdődik, amelyet gyakran a lelki szomjúság motivál. Valami már titokzatosan dolgozik a szívben. A megtestesüléssel, Jézus mint emberi lény jelenlétével, a hit egészen egyszerű formát ölt: már a vágyakozás is magában foglalja a hit csíráját; a megmozdulás már megjeleníti az út kezdetét.

Amikor Jézus nincs többé fizikailag tanítványai körében, a hozzálépést többé már nem a helyváltoztató mozgás fejezi ki – odalépni hozzá és követni őt –, miként föltámadását megelőzően történt. Aki hisz benne, az továbbra is konkrét lépést tesz, de a lépés magába foglalja az önátadó ráhagyatkozást, és hogy helyet készítünk számára. A hit paradoxonja így még nyilvánvalóbbá válik: gyakorlatilag semmi, ugyanakkor minden mást felülmúl.

Szívünk ajtajának folyamatos megnyitásáról van szó, miközben tudjuk, hogy ő már jelen van. Lehet-e annál érdektelenebb valami, mint megnyitni valaki előtt az ajtót, aki már odabent van? Krisztus nem úgy lakik bennem, mint idegen, aki az én helyemet akarja elfoglalni. Olyan valaki Ő, aki szeretettel tekint rám, s így létem mélyében jobban ismer engem, mint én önmagamat.

És bár tőlem függ, hogy ajtómat megnyitom-e előtte, a közte és köztem levő kapcsolat személyes marad; semmi nem történik nélkülem, önmagától. Minden az élő kapcsolat természete szerint történik.

Szent Pál, a maga részéről, különös kifejezést használ: „Krisztus hite” (pl. Filippi 3,9). Így ez nem csak a Krisztusba vetett hitet jelenti, nem is csak Krisztus kilétének elismerését, és nem is pusztán, hogy alárendeljük magunkat neki.

Több annál: a hit ajándékként jön tőle; Krisztusé a hit, amit befogadhatok, ami által egyesít magával, és képessé tesz, hogy úgy éljek, mint Ő. Az én részem semminek látszik, és mégis, a hittel minden megadatik nekem. Ez a „majdnem semmi” meghatározza egész életutamat.

François testvér

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article5341.html - 7 June 2020
Copyright © 2020 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France