Arckép

Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) jelentősége

Dietrich Bonhoeffer, fiatal lelkész, a német ellenállás jelképe, azok közé tartozik, akik segítségünkre lehetnek a hit útján. A huszadik század legsötétebb óráiban életét adta, vállalva a vértanúságot. A börtönben írta ezeket a szavakat, melyeket Taizében énekelünk: „Istenem, add, hogy gondolataim hozzád szálljanak. Nálad van a világosság, te sohasem feledkezel meg rólam. Nálad a segítség, nálad a türelem. Én nem értem az útjaidat, de te ismered az én utamat”.

Ami megdöbbentő Bonhoeffernél az, hogy mennyire emlékeztet az egyházatyákra, az első századok keresztény gondolkodóira. Az egyházatyák úgy végezték munkájukat, hogy közben az élet egységét kutatták. Képesek voltak igen mélyen gondolkodni és ugyanakkor sokat imádkoztak, és teljesen részt vettek koruk egyházának életében. Ezt látjuk Bonhoeffernél is. Gondolkodásában szinte túlságosan is tehetséges volt, de mégis nagyon sokat imádkozott. Minden nap elmélkedett a Szentírásról, élete végéig. Úgy értelmezte az írásokat, ahogy azt Nagy Szent Gergely mondta, mint egy Istentől neki címzett levelet. Bár olyan családból származott, ahol a férfiak, édesapja és fivérei gyakorlatilag hitetlenek voltak, és egyháza, a német protestáns egyház is csalódást okozott neki a náci időkben, amitől nagyon szenvedett, mégis teljes mértékben az egyház tagjaként élt.

Három írását szeretném megemlíteni:

a doktori értekezése, ami címe: „Sanctorum Communio”, valami egészen különlegeset fejez ki abban az időben. A huszonegy éves diák dogmatikus elmélkedést ír az egyház szociológiájáról, Krisztustól kezdve. Krisztustól kezdve azon elmélkedni, milyennek kellene lennie az egyháznak, nem összeillő. Sokkal több, mint egy szervezet, az egyház számára Krisztus, aki az Egyházban él. Krisztus nem az aki kicsit jelen van az egyházban, nem, ő ma az egyház által létezik számukra. Végsőkig hűséges Szent Pálhoz. Ez az a Krisztus, aki magára vette a sorsunkat,ő áll a helyünkön. Íly módon marad Krisztus cselekedete az egyház alapvető törvénye: azok helyére állni, akiket kizártak, akik kívül vannak, ahogyan Jézus tette élete során és már megkeresztelkedésekor is. Megdöbbentő, hogyan beszél ez a könyv a kérő imáról: olyan mint a vér, amely Krisztus Testében kering. Bonhoeffer ortodox teológusokra hagyatkozva fejezi ezt ki. A gyónásról is szól, amiről a protestáns egy
ház gyakorlatilag hallgatott. Gondoljuk el, hogy egy huszonegy éves fiatalember kijelenti, az egyház szolgája kimondhatja a szavakat számunkra: „Bűneid bocsánatot nyertek”, és kijelenti azt is, hogy ez az egyházban az egyik leglényegesebb. Milyen újdonságnak számít ez!

A második írása az a könyv, amelyet akkor írt, amikor a teológiai szeminárium igazgatójává választották, olyan diákok élére, akik a hitvalló egyház szolgálatára vállalkoztak, olyan fiatalok élére, akiknek nagyon kemény életre kellet felkészülniük. Majdnem mindegyiküknek dolga volt a Gestapoval, néhányukat börtönbe vetették. Németül a cím nagyon rövid: „Nachfolge” (magyarul: követés). Hogyan vehetjük komolyan Jézus szavai; hogyan tehetnénk félre Jézus szavait, mintha nem a mi időnkhöz szólna? A könyv arról szól, hogy a követésnek nincs tartalma. Jobban szeretnénk, ha Jézus programot adna. Ha őt követjük, minden a vele való kapcsolatunkon múlik: Ő megy elől, és mi követjük Őt.

A követés Bonhoeffer számára azt jelenti, hogy felismerjük, ha Jézus valóban az, akinek állítja magát, akkor életünk minden területére igényt tarthat. Ő a „közvetítő”. Semmiféle emberi kapcsolat nem előzheti meg őt. Bonhoeffer idézi Krisztus szavait, hagyd ott szüleidet, családodat és mindazt, amit birtokolsz. Ez ma kissé megijeszt minket, és néhány bírálták a könyvnek ezt a részét, vajon Bonhoeffer nem olyan képet mutat-e Krisztusról, ami túlságosan tekintélyelvű? Az Evangéliumban azt olvashatjuk, hogy az emberek mennyire elcsodálkoztak, hogy Jézus milyen hatalommal tanított és űzte ki a gonosz szellemeket. Jézusnak hatalma van. Ő mégis máshogy beszél önmagáról, nem úgy mint a farizeusok hanem úgy, mint „szelíd és alázatos szívű”, más szavakkal olyan ember, aki maga is próbára volt téve, és aki közöttünk van. Mindig így mutatta be önmagát és az igazi hatalma alázatossága mögött rejlik.

Az egész könyv a következőképpen van megszerkesztve: hittel hallgasd meg és ültesd át a gyakorlatba. Hogyha hittel meghallgatjuk, és felismerjük, hogy Krisztus az, aki szól hozzánk, akkor nem tudjuk nem megtenni azt, amit mond. Hogyha a hit megakad az előtt, hogy átmenne a gyakorlatba, akkor nem lenne többé hit. Határt szabna annak a Krisztusnak, akit hallgatunk. Természetesen Bonhoeffer írásában ez egy kicsit túl erősnek tűnhet, de vajon nincs-e az egyháznak újból és újból szüksége az ilyen meghallgatásra? Egyszerű meghallgatásra. Közvetlen, és azonnali meghallgatásra, amelyik elhiszi, hogy lehetséges megélni, amit Krisztus kér.

A harmadik írás a híres „Levelek és írások a börtönből”. Egy olyan világban, ahol megérti, hogy Istent nem fogadják el többé, egy Istentelen világban Bonhoeffer fölteszi a kérdést: hogyan fogunk beszélni róla? Vajon a keresztény kultúra kis zárt köreit próbáljuk megteremteni bizonyos nosztalgiával tekintve a múltra? Vagy vallásos igényeket próbálunk felkelteni olyan emberekben, akikben ez már nincsen? Ma azt mondhatjuk, hogy a vallások iránti érdeklődés megújulását éljük, de ez gyakran kimerül abban, hogy vallásos mázt adunk. Nem lenne becsületes a részünkről olyan helyzetet teremteni, amiben az emberekben Istenre van szükségük.

Hogyan beszélhetünk akkor ma Krisztusról? Bonhoeffer válasza, az életünkön keresztül. Megragadó látni, hogyan írja le keresztgyermeke jövőjét: „Eljönnek azok a napok, amikor lehetetlen lesz nyíltan beszélni, de imádkozni fogunk, meg fogjuk tenni mindazt, amit jó, és Isten ideje elérkezik.” Bonhoeffer hitt abban, hogy a szükséges nyelv az életünkön keresztül adatik meg. Mindannyian érezzük manapság, még azokkal szemben is, akik nagyon közel állnak hozzánk, milyen nehéz Krisztus megváltásáról, a halál utáni életről, vagy még inkább a Szentháromságról beszélni. Mindez olyan messze van az emberektől, akiknek már nincs többé szükségük Istenre. Hogyan lehet meg az a bizalmunk, ha életünk Krisztusban gyökerezik, meg fogjuk kapni a szükséges nyelvet. Nem akkor kapjuk meg, hogyha az Evangéliumot leegyszerűsítjük, annak az érdekében, hogy érthetőbb legyen. Nem. A nyelvet akkor kapjuk meg, ha valóban megéljük az evangéliumot.

A leveleiben ugyanúgy, mint a tanítványságról szóló könyvében, minden úgy fejeződik be, hogy már szinte misztikus. Ő nem akarta azt mondani nekünk, amikor az a kérdés, hogy Istennel Isten nélkül élünk, gondolatban Keresztes Szent Jánoshoz fordulunk, vagy Szent Terézhez, amikor élete végén azon a nehéz időszakon ment keresztül. Ez az, amit Bohoeffer akart, Istennel maradni Isten nélkül. Akkor is bátran mellette maradni, amikor elutasítást tapasztal az ember. Ez súlyt ad mindennek, amit írt. Mégis, jó tudni, hogy optimista volt. Elképzelése a jövőről felszabadító a keresztények számára. Bízott, a „bizalom” szó olyan sokszor előfordul börtönből írt leveleiben.

Bonhoeffer a börtönben magyarázatot szeretett volna írni a 119. zsoltárhoz. De csak a harmadik versig jutott. Ebben a zsoltárban van egy sor, ami összefoglalja Bonhoeffer életét: „Közel vagy Uram, mindaz amit elrendelsz, igazság”. Hihetünk-e abban, hogy amit Isten elrendel, nemcsak igaz, hanem méltó a teljes bizalmunkra.

François testvér, Taizé

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article5097.html - 15 December 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France