2006

Roger testvér befejezetlen levele

Augusztus 16-án, halálának napján, délután Roger testvér magához hívott egy testvért és így szólt: „Pontosan írd le ezeket a szavakat!” Hosszú csend következett, próbálta megfogalmazni a gondolatait, és így folytatta: „Amennyiben közösségünk megteremti az emberiség családjában annak a lehetőségét, hogy szélesebbre tárja…” Itt elhallgatott, a fáradtság erőt vett rajta, és nem tudta befejezni a mondatot.

Idős kora ellenére is áthatotta szavait a benne lakó szenvedély. Mire gondolt, amikor a „szélesebbre tárni” kifejezést használta? Valószínűleg azt szerette volna mondani, hogy tegyük mindenki számára még érzékelhetőbbé Isten kivétel nélküli, minden ember és nép iránti szeretetét. Arra vágyott, hogy kicsiny közösségünk ezt a misztériumot tegye láthatóvá az életével és a másokkal vállalt egészen alázatos elkötelezettségével. Ezért mi, a közösség testvérei megpróbálunk válaszolni erre a kihívásra, mindazokkal együtt, akik a földön a békét keresik.
A halálát megelőző hetekben már gondolkozott a milánói találkozóra szánt levélen. Megjelölt néhány témát és néhány, már meglévő szöveget, amelyet elő kívánt venni, hogy újra átdolgozza. Ezeket szedtük össze úgy, ahogyan ő hátrahagyta őket, hogy megszülethessen ez a „Befejezetlen Levél”. Olyan, mintha Roger testvér utolsó szavait hallanánk, melyek segítenek, hogy tovább haladjunk az úton, melyet Isten „szélesebbre tár lépteink alatt” (Zsolt. 18,37).

A világ különböző pontjain és Taizében, az egész éven át tartó egyhetes találkozókon közösen elmélkedve ezen a befejezetlen levélen, mindannyian végiggondolhatjuk, hogyan tudjuk saját életünk által befejezni azt.

Alois testvér

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek” [1]: Milyen béke is az, amit Isten nekünk ajándékoz?

Elsősorban belső béke, a szív békéje. Lehetővé teszi, hogy reménnyel telten nézzünk a világba még akkor is, ha azt gyakran erőszak és konfliktusok szaggatják szét.

Isten békéje egyben támasz is, hogy egészen egyszerű módon járulhassunk hozzá a béke építéséhez ott, ahol az veszélyben van.

Mindennél sürgetőbb, hogy béke legyen a világban, ezáltal csökkenhessen a szenvedés, különösen azért, hogy a ma és a holnap gyermekei ne félelemben és bizonytalanságban éljenek.

Evangéliumában Szent János három szóban fejezi ki tündöklő megérzését Istenről: „Isten a szeretet.“ [2] Ha csak ezt a három szót megértjük, már messze juthatunk. Nagyon messze.

Miért ragadnak meg minket annyira ezek a szavak? Azért, mert ragyogó bizonyosság rejlik bennük: Isten nem azért küldte Krisztust a földre, hogy bárkit is elítéljen, hanem hogy mindenki tudja, ő szeretett ember, és így megtalálhassa az Istennel való közösség útját.

Az ámulatba ejtő szeretet, és az a tudat, hogy szeretik, egyeseket magával ragad, sőt eltölt. Miért vannak hát mások, akik úgy érzik, hogy kevés figyelemben részesülnek?

Bárcsak mindenki megértené: Isten a legmélyebb magányunkba is elkísér minket, és így szól mindenkihez: „Sokat érsz szememben, drága vagy nekem, és én szeretlek téged.“ [3] Igen, Isten csak szeretetével ajándékozhat meg minket, ebben áll az egész evangélium.

Isten arra kér, és azt kínálja fel, hogy egyszerűen fogadjuk el végtelen irgalmát.

Néha nehéz megértenünk, hogy Isten szeret minket, de amikor felfedezzük, hogy szeretete mindenek előtt megbocsátás, szívünk megnyugszik, sőt, átváltozik.

Istenben elfeledhetjük azt, ami a szívünket gyötri, nála olyan forrást találunk, melynél újra friss lendületre lelhetünk.

Tudjuk-e eléggé? Isten annyira megbízik bennünk, hogy mindannyiunkat személyesen hív. Mire hív? Arra, hogy mi is úgy szeressünk, ahogy ő szeret minket. És nincs annál mélyebb szeretet, mint odaadni magunkat Istennek és másoknak.

Aki Istenből él, az úgy dönt, hogy szeret. Az elszántan szerető szív pedig határtalan jóságot sugározhat. [4]

Aki bizalomban szeret, annak derűs szépséggel telik meg az élete.

Aki úgy dönt, hogy szeret, és ezt az életével mondja el, az szembe találja magát az egyik legnehezebb kérdéssel: Hogyan enyhítsük a közel és távol élő emberek szenvedését és fájdalmát?

Mit jelent tehát szeretni? Talán azt, hogy osztozunk a leginkább kiszolgáltatottak fájdalmában? Igen, azt jelenti.

Vagy talán azt, hogy magunkról elfeledkezve, a szív határtalan jóságával önzetlenül mások felé fordulunk? Igen, bizonyosan.

És még mit jelent szeretni? Azt jelenti, hogy megbocsátunk és kiengesztelődve élünk. [5] A kiengesztelődés pedig mindig tavasz a szívnek.

A kis hegyi faluban, ahol születtem, a házunkhoz egész közel lakott egy nagyon szegény, sokgyermekes család. Az édesanya meghalt. Az egyik gyerek, aki valamivel fiatalabb volt nálam, gyakran átjött hozzánk. Úgy szerette édesanyámat, mintha a sajátja lett volna. A fiú egy nap megtudta, hogy elköltöznek, és nagyon nehezére esett elhagyni a falut. Hogyan lehet egy öt-hat éves gyermeket megvígasztalni? Úgy tűnt, mintha hiányzott volna a megfelelő rálátása, hogy megértsen egy ilyen elválást.

Röviddel halála előtt Jézus megígéri az övéinek, hogy vigasztalót küld nekik: a Szent Lelket, aki támaszuk lesz, vigasztalja őket és mindig velük marad. [6]

Ma is minden ember szívében szelíden ezt ismétli: „Soha nem hagylak egyedül, elküldöm neked a Szent Lelket. Még a mély kétségek között is közel maradok hozzád.“

Befogadni a Szent Lélek vigasztalását annyit jelent, hogy csendben és békében, újra és újra ráhagyatkozunk. Így, amikor megrázó események történnek, akkor képesek leszünk túljutni rajtuk.

Annyira törékenyek lennénk, hogy vigasztalásra szorulunk?
Mindannyian megrendülhetünk, ha megpróbáltatáson megyünk keresztül, vagy másokat szenvedni látunk. Megtörténhet, hogy a hitünk meginog és a reményünk kialszik. Sokszor türelmesnek kell lennünk magunkkal, hogy visszanyerjük a hit bizalmát és a szív békéjét.

Van olyan fájdalom, ami különösen is megsebez: ilyen a közeli hozzátartozónak a halála, akire talán szükségünk lenne, hogy földi utunkat megtaláljuk. De még egy ilyen megpróbáltatás is átváltozhat, és utat nyithat a közösség felé.

Az is, aki eljut a fájdalom legvégső határáig, visszakaphatja az evangélium örömét. Isten eljön, és magához ölelve minket beragyogja az emberi fájdalom misztériumát.

És ilyenkor már a remény útján járunk. Isten nem hagy minket magunkra.

Közösségbe vezet minket, az Egyház szeretetközösségébe, amely egyszerre titokzatos és oly nélkülözhetetlen...

A közösségben jelen lévő Krisztus [7] megadja a vigasztalás mérhetetlen ajándékát.

Amennyiben az Egyház képessé válik a megbocsátás és az együttérzés közvetítésével gyógyulást hozni a szíveknek, hozzáférhetőbbé teszi a Krisztussal való közösség teljességét.

Amikor az Egyház arra törekszik, hogy szeressen, és megértse azt, ami minden emberben titok, ha szüntelenül meghallgat, vigasztal és gyógyít, akkor megvalósítja a legfényesebb mivoltát: a közösség kristálytiszta példázatát.

A kiengesztelődésért és a békéért való fellépés belső harcot feltételez, és ez nem a könnyebbik út. A könnyebbik úton semmi maradandót nem lehet létrehozni. A közösségi lelkület nem naívságot, hanem a szív kitárulását és mély jóindulatot jelent, a gyanúsítást pedig figyelmen kívül hagyja.

Készen állunk-e arra, hogy a közösség szolgálatába állva életünkben mindig a bizalom és az állandóan megújuló szívbéli jóság útján járjunk?

Ezen az úton néha lesznek kudarcok. Ilyenkor ne felejtsük el, hogy a béke és a közösség forrása Istenben van. Így nem bátortalanodunk el, hanem gyengeségünkre a Szent Lelket hívjuk.

A Szent Lélek pedig egy életen át újra és újra lendületet ad, hogy kezdetről kezdetre haladva a békés jövő felé vezessen minket. [8]

Amennyiben közösségünk megteremti az emberiség családjában annak a lehetőségét, hogy szélesebbre tárja…

[1János 14,27.

[21 János 4,8.

[3Izajás 43,4

[41974-ben, az Ifjúsági Zsinat kezdetén Roger testvér ezeket a szavakat mondta: „Szeretet nélkül, mire jó az élet? Minek éljünk? Milyen céllal? Életünknek ez ad értelmet: valaki mindig szeret minket, most és mindörökké. Mi pedig ezt a szeretetet továbbítjuk hálálig tartó hűséggel. Igen, boldog, aki mindhalálig szeret.“ Számára ez azt jelentette, hogy mindvégig szeretett.

[5Két héttel a halála előtt, Roger testvérnek megjelent egy új könyve, aminek címe: „Pressens-tu un bonheur?“ Abban mégegyszer rávilágított arra, hogy mit jelent számára megélni a kiengesztelődést: „Itt újra szeretném elmondani, hogy anyai nagyanyám ösztönösen megérezte az ökumenikus hivatás lényegét, és megnyitotta előttem a konkrét megvalósításhoz vezető utat. Az Első Világháború után eltökélt szándék élt benne, hogy soha többet senkinek se kelljen átélnie azt, amit ő átélt: Európában a keresztények fegyverrel fordultak egymás ellen. Azt szeretette volna, hogy legalább ők engesztelődjenek ki egymás között, és így vegyék elejét egy újabb háborúnak. Régi evangélikus családból származott, de szíve mélyén elindult a kiengesztelődés útján, és elkezdett a katolikus templomba járni, anélkül, hogy megtagadta volna hitét és szembe került volna az övéivel. Életének tanúságtétele már fiatalon megragadott és nyomdokaiban járva találtam rá saját keresztényi azonosságomra azáltal, hogy kiengeszteltem önmagamban az eredeti hitemet a katolikus hit misztériumával, anélkül, hogy bárkivel megszakítottam volna a közösség szálait.

[6János 14,18 és 16,7.

[7„A közösségben jelen lévő Krisztus“: ezt a kifejezést használta Roger testvér már 1986. október 5.-én is, amikor II János Pál pápát fogadta Taizében. „Számomra és a közösség testvérei számára mindennapi vágy, hogy minden fiatal felfedezze Krisztust; Krisztust nem az elszigeteltségben, hanem Krisztust a közösségben, azt a Krisztust, aki teljességben jelen van abban a titokzatos közösségben, ami az ő Teste, ami az Egyház. Ott, oly sok fiatal megtalálhatja azt a helyet, ahol az egész életével, a legvégsőkig elkötelezheti magát. Ott, minden adott a számukra, hogy a bizalom és a kiengesztelődés alkotóivá váljanak, nem egyedül maguk között, hanem minden nemzedékkel együtt, a legidősebbektől kezdve egészen a legfiatalabbakig. Taizében izzó parázsként ég bennünk a vágy, hogy a közösségben jelen lévő Krisztust kövessük. Készen állunk elmenni a világ legvégső határáig, hogy megtaláljuk és rámutassunk a feléje vezető utakra, akár kéréssel, akár hívással, ha kell könyörgéssel, de sohasem kívülről, hanem mindig úgy, hogy megmaradunk abban az egyedüli közösségben, ami az Egyház.“

[8Az utolsó négy bekezdés Roger testvérnek azon szavait tartalmazza, amiket Lisszabonban mondott az európai találkozó végén, 2004 decemberében. Ezek a nagy nyilvánosság előtt elmondott utolsó szavai is egyben.

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article3048.html - 9 December 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France