Alois testvér 2020
Mindig úton vagyunk, de nem válunk gyökértelenné« Javaslatok 2020-ra »PDF nyomtatható változat
Alois testvér Az igazságért folyó munka Taizéi Közösségünk nehéz munkát végzett az igazságért 2019-ben, miután néhány testvérünket szexuális zaklatással vádolták. Ahhoz, hogy továbbra is a bizalom útján járjunk, azt kívánjuk, hogy minden megvilágosodjék, és megnyíljanak a beszéd csatornái. További információért lásd: www.taize.fr/protection [http://www.taize.fr/protection] 1. Mindig úton vagyunk… új indulásokra készen
A hitünk folyamatosan arra hív bennünket, hogy útra keljünk, és ne feledkezzünk meg arról, hogy mindig lehetséges újrakezdeni, akár jólétben élünk, akár leküzdhetetlennek vélt nehézségekkel küzdünk. A Biblia első fejezeteiben egy férfi, Ábrahám hivatásának elbeszélését olvassuk, akit arra hívnak, hogy mindenét hátrahagyva útra keljen egy ismeretlen föld felé anélkül, hogy tudná, hová tart. Feleségével, Sárával zarándokként kelnek útra azzal a belső bizalommal a szívükben, hogy Isten vezeti majd őket az úton. Megérkezésük után Ábrahám és Sára sátrat emelnek, és úgy élnek ott ezentúl, mintha úton lennének De a megpróbáltatásaik végül mind jóra fordulnak: felfedezik, amit soha nem fedeztek volna föl, ha otthon maradnak. A Szentírásban nagyon fontos ez a dinamika: útra kelni, hogy felfedezzük az Isten által készített jövőt. Az út tele lehet csapdákkal – amikor Isten népe elhagyja Egyiptomot, negyven évig bolyong a pusztában. Isten maga is zarándokká válik, vezeti és kíséri népét: „Íme, én veled leszek és őrződ leszek, bárhová mégy.” (Teremtés könyve 28,15). Isten maga is zarándokká válik, vezeti és kíséri népét: „Íme, én veled leszek és őrződ leszek, bárhová mégy.” (Teremtés könyve 28,15).
2. Mindig úton vagyunk... nagy figyelemmel fordulva a körülöttünk élők felé
Jézus maga is zarándokként mutatkozik be, akinek „nincs hova fejét lehajtania.” (Máté 8,20). Azért kelt útra, hogy hirdesse az örömhírt: Isten egészen közel van, és átformálja a világot. Arra hív minket, hogy mi is vegyünk részt a megújulás tervében, amely az emberi család előtt áll. Jézus az életével mutatta meg nekünk, hol is kezdjük el: legyünk figyelmesek a kicsik és a legsebezhetőbb embertársaink iránt! Jézus úgy tudott ekkora figyelemmel fordulni mások felé, hogy teljesen Istenben vett szállást. Élete minden pillanatában engedte, hogy a Szentlélek vezesse. Krisztus teljesen osztozott a mi emberi sorsunkban azáltal, hogy a világba jött. A szenvedés végső határáig elment a kereszten elszenvedett halálával, és megmutatta az Istenhez és hozzánk ragaszkodó tökéletes hűségét. Feltámadásával annak az új kezdetnek a tanújává vált, amit Isten végtelen szeretetével ad az emberiségnek. Krisztus teljesen osztozott a mi emberi sorsunkban azáltal, hogy a világba jött. A szenvedés végső határáig elment a kereszten elszenvedett halálával, és megmutatta az Istenhez és hozzánk ragaszkodó tökéletes hűségét. Feltámadásával annak az új kezdetnek a tanújává vált, amit Isten végtelen szeretetével ad az emberiségnek. A 2. században egy ismeretlen szerzőtől származó levél így beszél a keresztényekről: „a saját hazájukban élnek, de kicsit idegenül. Minden idegen föld a hazájuk, és saját hazájuk idegen föld is egyben.” (Diognétoszhoz írt levél)
3. Mindig úton... a hontalanokkal együtt
Az egész világon nők, férfiak és gyerekek kényszerülnek arra, hogy elhagyják a szülőföldjüket, vagy maguk határoznak úgy, hogy máshol keresnek jobb jövőt. Motivációjuk sokkal erősebb, mint az előttük tornyosuló összes akadály. Mindnyájan azt kívánjuk, hogy saját kultúránk sajátosságai megmaradjanak, de a másik befogadása vajon nem az egyik legszebb emberi adomány? Természetesen az idegenek érkezése számos kérdést fölvet. A bevándorlók beáramlását világos keretek között kell szabályozni: miközben ez nehézségeket okoz, esélyt is jelent annak, aki befogadja őket. Azonos kulturális közegben élők között is tapasztalunk meg nem értést. Előfordul, hogy ugyanabban a városban, ugyanabban a negyedben, ugyanabban a faluban élve akár generációk óta az emberek idegenek maradnak egymás számára. Megpróbálunk-e elindulni azok felé, akiknek mások a választásaik és a meggyőződésük, mint a miénk? Ha elhatározzuk, hogy odafordulunk mások felé, olyanok felé, akik máshonnan érkeznek, vagy akikkel csak egymásba botlunk ismeretlenül, valószínűleg jobban megértjük majd, hogy másképp gondolkodnak, mint mi.
4. Mindig úton... az egész teremtett világgal összhangban
A csodálatos bolygónkra leselkedő óriási veszedelmekkel szemben sok fiatal és kevésbé fiatal érzi tehetetlennek vagy reményvesztettnek magát. A Szentírás elején ezt olvassuk: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Teremtés könyve 2,15) Ebben a költői fejezetben a Szentírás kiemeli, hogy Isten teremtett művében különleges felelősséggel ruházta fel az embert: védenie és őriznie kell a földet. Ráébredni újra és újra arra, hogy a Teremtés szerves részei vagyunk, emberibbé teszi az életünket. Földünk a Teremtő értékes ajándéka, amelyet ingyen kapunk és örömmel fogadhatunk. A föld a mi közös otthonunk, és Isten arra hív bennünket, hogy éberen őrizzük minden teremtmény és az eljövendő generációk javára. A klímaválsággal szemben számos kezdeményezés lát napvilágot. Ezek egyre jobban bevésődnek az emberi tudatba. Nyilvánvaló, hogy az egyéni kezdeményezések önmagukban nem elegendőek. De ez a változás elengedhetetlen feltétele.
5. Mindig úton... mindig a belső világban lehorgonyozva
„Idegenekként és jövevényekként a földön” (Zsid 11,13), szükségünk van egy olyan helyre legbelül, ahol lehorgonyozhatunk, ahol önmagunk lehetünk. Miért ne lehetne ez a horgony az imádság, a baráti beszélgetés Krisztussal? Igaz, hogy az Istenbe vetett személyes bizalmunk néha törékenynek bizonyul. Mindamellett az Egyház nem az a közösség-e, ahol segíthetjük egymást, megoszthatjuk kérdéseinket és kételyeinket, és kölcsönös támaszai lehetünk egymásnak a keresésben? Az a tapasztalat, hogy mindig visszatérhetünk az Istennel fennálló közösséghez, nagy szabadsággal tölt el bennünket. Isten szeretetével ki akar szabadítani minket személyes és közösségi szolgaságainkból, minden béklyóból, amely az előrehaladást akadályozza. Hogyan lehet úgy mindig úton lenni, hogy közben soha ne veszítsük el a gyökereinket? Nem azzal leszünk-e erre képesek, hogy engedjük magunkba megnőni azt a meggyőződést, hogy az Isten országa már szárba szökkent mennünk és közöttünk? Igen, itt a hely, ahol megpihenhet a szívünk. Mint egy belső gravitációs központ, ahol Jézus így szól: (Máté 11,29)
És a Szentlélek, jóság lelkülete, vezet majd minket
még az éjszakánkban is...
[1] [1] Photo: Cédric Nisi |