A vallások és az Evangélium

Az evangélium csak a keresztényeknek szól?

Krisztus szavai szerint az örömhír az egész emberiségnek szól: „Menjetek az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremt-ménynek!” (Mk 16,15). A misszió azonban sokak számára zavaró. Kell, hogy az egész világ a keresztény vallást tegye magáévá? A missziós aktivitás nem az uralkodási vágyat leplezi? A kereszténység terjedése sokszor együtt járt a hódító háborúkkal. Jézus úgy küldte tanítványait, mint „bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3), s néha mégis, a keresztények, mint farkasok mentek a bárányok közé.

Talán ebből a megfontolásból vált sok keresztény körültekintővé. Megtanultuk, hogy ne ítélkezzünk más vallások felett. És elsődlegesen nekünk, keresztényeknek kell komolyan vennünk az Evangéliumot. Így néhányan felteszik maguknak a kérdést: Nemde az volna a leghelyesebb mindenki számára, hogy hitét megtartsa, és engedje, hogy mindenki a megtalálja útját a maga sajátos hagyományain keresztül?

Az evangélium, a szó eredeti értelmében, nem sajátosan vallási tanítást jelent. Az evangélium örömteli „jóhírt” jelent. A híreket nem tanítják, mint inkább közlik, sőt híresztelik. Régebbi korokban például az új uralkodó születését vagy trónra lépését mint „jóhírt” hirdették meg. Itt azonban Isten a király, s ennek megfelelően Jézus és tanítványai Isten országát, az Ő uralmát hirdetik. Az Evangélium tehát „Isten országának örömhíre” (Mt 4,23; 9,35; 24,14).

Isten uralkodik: olyan jó hír ez, amely békés jövőt ígér a Föld minden nemzete számára. Ha Isten a király, az utolsó szó nem az erőszak törvénye és a reménytelenség. Isten uralma ugyan misztérium (Mk 4,11), de mégsem elvont elképzelés. Az első keresztények felismerték azt Jézusban, aki odaadta életét a keresztfán. „Most lett az uralom a mi Istenünké, a hatalom pedig az ő Krisztusáé.” (Jel 12,10) Isten uralma az a szeretet, amivel Jézus szeretett. Ez Isten Lelke, amely ugyanezt a szeretetet oltja az emberi szívekbe (ld. Róm 5,5). Az Evangélium biztosít minket arról, hogy – a rövidtávú látszattal ellentétben – a jövő azé, aki szeret és megbocsát.

Ez a remény az egész emberiségé. Ez az, ami miatt az első keresztények sem tudták maguknak tartani. Tanúságot tettek erről nyilvánosan „az uralkodók és királyok előtt” (Mk 13,9) „a Föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Az Evangélium hirdetése nem olyan vallás terjesztése, amely különb a többinél. Egyszerűen azt jelenti, hogy nem hallgathatunk béke-reményünkről.

Milyen magatartásra int keresztény hitünk más vallásokkal szemben?

Manapság sok keresztény él más hitű közösségek tagjai közvetlen közelében. Amikor egy falu, egy város vagy egy egész ország keresztény volt, a más vallásokkal való kapcsolat elsődlegesen elméleti kérdéseket vetett fel. Most ez egyre jelentősebb napi kérdéssé válik.

Pál apostol korában Róma keresztényei szintén nem-keresztény társadalomban éltek. Ezt írta nekik: „Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel!” (Róm 12,18). E szavak arra bátorítanak bennünket, hogy a feszültségeket szüntessük meg, és kerüljük a konfliktusokat. A békés együttélés sosem csak az egyik félen múlik. De Pál azt hangsúlyozza, hogy a béke érdekében, a keresztények tegyenek meg minden tőlük telhetőt.

Tartós békében, egymást tolerálva élni azonban nem elegendő. Mások tiszteletben tartása nem azt jelenti, hogy magukra hagyjuk őket. Azt is jelenti, hogy érdeklődünk felőlük. Mások megvetésének kifinomult formája az, hogy éljen mindenki saját hite szerint, de az ne legyen beszéd témája. Létezik egyáltalán hiteles emberi találkozás, ha ki van zárva az, ami a legértékesebb kincsünk? Nemde megosztjuk barátainkkal azt, ami reményt és életet ad szá-munkra? A keresztények nem hallgathatnak a tényről, hogy Krisztus a reményük és életük. „Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lakó reménység okát kérdezi tőletek.” (1Pét 3,15)

Tekintve, hogy minden vallás az örök érvényű igazsággal foglalkozik, és mivel ezen abszolútum a vallásokban különbözik, a vallások különbözősége magában hordozza a konfliktus lehetőségét. Próbálhatjuk-e a békesség kedvéért úgy harmonizálni a vallásokat, hogy összeválogatjuk azokat az elemeket, amelyekben mindenki megegyezik? A harmóniára törekvés nem idegen a Bibliától: „Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó” (Róm 12,17). A vallásközi párbeszéd hozzájárul a közjó megvalósításához. Amikor bizalom van a különböző vallások vezetői között, együtt tudnak fellépni az erőszak és igazságtalanság ellen.

A párbeszéd azonban nem volna őszinte, ha azt kérné a partnerétől, hogy adja fel azt az abszolútumot, ami vallását jellemzi. A keresztények tekintetében nem mondhatunk le arról a tényről, hogy hitünk középpontja Jézus Krisztus személye, aki „egyedüli közvetítő Isten és az emberek között” (1Tim 2,5). De hogy az igazi párbeszéd mennyire nem lehetetlen, ezen abszolútum mutat utat, tekintve, hogy Jézusban éppen alázata az, ami egyedülálló. Ő lett mindenki szolgájává. Ő foglalta el az utolsó helyet. Ezért, az Ő nevében, mi sohasem uralkodhatunk másokon, hanem csak befogadhatjuk őket, és engedjük, hogy befogadjanak bennünket.

Taizéi levél : 2005/3

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article2441.html - 12 December 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France