Találkozó Berlinben

Alois testvér elmélkedése

A berlini találkozó során Alois testvér minden este elmélkedést tartott. Ezen az oldalon az elmélkedések írott változata olvasható.

2011. december 28. szerda

Első alkalommal tartjuk európai találkozónkat Berlinben. Már ezen az első estén szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik olyan meleg szívvel fogadtak bennünket: az egyházközségeknek és annak a sok családnak, mindenkinek, aki megnyitotta számunkra otthonát.

Külön köszönet illeti azokat, akik bár egyik egyháznak sem tagjai, mégis úgy döntöttek, hogy vendégül látnak fiatalokat. A vendégszeretet az egyik nagy támasz a béke építésében.

Berlin városát a legnagyobb sokféleség jellemzi, olyan város, mely egészében a jövőbe tekint, ugyanakkor igyekszik feldolgozni fájdalmas múltjának emlékét is.

A Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázoló képet, melyet minden imacsarnokban láthatunk, egy Sztálingrádnál szolgáló német katona alkotta a második világháborúban. Egy katonai térkép hátlapjára rajzolta, így ünnepelte a Szentestét. Rajza ma itt található Berlinben a Gedächtniskirche-ben, egy templomban, melynek romjai a náci korszakra emlékeztetnek.

Ez a katona – akiről tudjuk, hogy protestáns hívő volt – vajon nem az élet és a béke utáni szomjúságát akarta kiáltani a háború legborzalmasabb sötétjéből? Nem tudhatjuk, de engedhetjük, hogy a „Sztálingrádi Madonna” legmélyebb valónkban megérintsen bennünket.

Roger testvér a bizalom zarándokútja során 1986-ban járt itt, Kelet-Berlinben. Azzal a feltétellel kapott csak engedélyt a fiatalokkal való közös imára, ha Nyugatról nem érkeznek résztvevők. Ezek az idők már elmúltak és Berlin mára mindazok szimbólumává vált, akik világszerte próbálják átlépni a válaszfalakat, hogy szétáradhasson a bizalom.

Falak nem csupán népek vagy földrészek között húzódhatnak, hanem hozzánk nagyon is közel, sőt az emberi szívekben is. Nos, hogy ledöntsük e falakat, e napok során a bizalom forrásaiból próbálunk új erőt meríteni.

Nincsen ember, nincsen társadalom, mely képes lenne elszigetelten, bizalom nélkül élni. Ezért holnap reggeltől kezdve a kiscsoportokban arra keresitek majd a választ, hogy milyen módon nyithatjuk meg a bizalom új útjait.

A bizalom választása nem jelenti azt, hogy nem veszünk tudomást a rosszról. A bizalom nem naív és nem könnyű. A bizalom kockázatvállalás.

Önmagunkban nem vagyunk képesek a bizalom kockázatára. Szükségünk van mások támogatására, hogy tudatában legyünk: elfogadnak és szeretnek bennünket. Csak így hozhatjuk meg életünk fontos döntéseit egyre nagyobb szabadsággal.

Ezek a döntések nem a félelemben vagy puszta érzelmekben gyökereznek, hanem abban a meggyőződésben, hogy a boldogság nem a „mindenki önmagáért” mentalitásából fakad; a boldogság az emberek közötti szolidaritás kölcsönös figyelembe vételén múlik.

Karácsonykor Krisztus hasonlóvá vált hozzánk és örökségül egy új szolidaritást hagyott ránk, mely kiterjed az egész emberi családra. És mi érezzük a felelősséget, amely ezen örökséggel együtt jár.

A 2012-es levéllel szeretnék bátorítani mindenkit, aki olvassa, hogy legyen egyre inkább tudatában az emberi szolidaritásnak és valósítsa meg azt minél jobban. Mikor megéljük a másokkal való közeli vagy távoli szolidaritást, az egymáshoz tartozás, a kölcsönös függés tapasztalatát, életünk értelmet nyer.

Egy olyan korban, melyben sokan teszik fel a kérdést: „Mi az életem valódi értelme?”, mi, közösségünk testvérei szeretnénk erre világos feleletet adni: a másokkal vállalt, konkrét cselekedetekben megvalósított szolidaritás. Az ilyen szolidaritáson keresztül megérezni, hogy van egy olyan szeretet, ami meghalad minket; ez a szeretet pedig odáig vezet minket, hogy hisszünk Isten minden ember iránti szeretetében

Ezekben a napokban e szolidaritást próbáljuk gyakorlatba ültetni. Egyúttal hálánkat fejezzük ki mindazok iránt, akik családjainkban, társadalmi vagy politikai munka során, egyházi elköteleződés, művészi szerepvállalás által életüket egyszerű szolgálatra adják. Igen, mi mindnyájan közéjük kívánunk tartozni, és így szeretnénk megtalálni az örömöt.

2011. december 29. csütörtök

Tegnap este arról beszéltem, hogy az emberek közötti bizalom egyike a legszükségesebb értékeknek amin keresztül rátalálhatunk a szolidaritás új formáira. Ezekben a napokban Berlinben szeretnénk egymást támogatni abban, hogy ez a meggyőződésünk az Isten iránti bizalomban gyökerezzen.

Az Isten iránti bizalom belső küzdelemmel jár, nem jön magától. Vajon nincs itt az ideje, hogy új formában tegyük föl a kérdést: mit jelent hinni Istenben? A közösségi élmény, amely e napokban megadatik, sarkal arra, hogy föltegyük a kérdést, amelyről holnap fogtok beszélgetni a kiscsoportokban: mit jelent az Istenbe vetett bizalom.

Jézusban Isten jön felénk. Szeretne közel kerülni minden emberhez. Kívánom, hogy e napokban mindnyájan megújult formában érezzük meg ezt a közelséget.

De hogyan? Nem azt kellene inkább elismernünk, hogy semmit sem vagy csak nagyon keveset érzünk Isten jelenlétéből? Igen, ez sokak számára így igaz. Vagy így lehet bizonyos életszakaszokban. Ugyanakkor ne álljunk meg ennél a felismerésnél. Menjünk mélyebbre! Hogyan? – kérdezitek ismét.

Isten jelenlétének befogadásához nem csupán az érzéseinkre hagyatkozhatunk. Isten egy másik képességünkhöz folyamodik, mégha az egészen kicsiny is lehet. Ez a képességünk a bizalom.Konkrétan ez azt jelentheti: időnként gondjainkat félretéve, kialakíthatunk önmagunkban egyfajta belső teret, melybe Isten eljöhet. Mégha csak ürességet is érzünk, a Szentlélek eljön, és észrevétlenül kiterjed bennünk az Istenbe vetett bizalom.

Ez azt feltételezi, hogy lemondunk a pillanatnyi szükségeinkre mindig azonnal válaszoló Isten képéről. Ez viszont nem könnyű, különösen akkor nem, amikor a szenvedés abszurditásával találjuk szembe magunkat.

Az Evangélium azt kéri tőlünk, hogy tegyük meg ezt a nagy lépést, és gyökeresen vizsgáljuk felül az Istenről alkotott képünket. Ismerjük fel, hogy Isten sebezhetővé teszi magát, vagyis szüksége van arra, hogy szeressék. Irántunk táplált szeretete magában foglalja a kérdést: „És te, szeretsz-e engem?”

Amikor elmondja, hogy szeretetünk számít neki, Isten elismeri életünk és szabadságunk nagyságát. Ily módon Isten még a leghátrányosabb helyzetű ember méltóságát is visszaadja; igazságot tesz vele.

Mi mindannyian kifejezhetjük Isten iránt szeretetünket. Talán nem fennkölt érzelmekkel vagy különleges gondolatokkal, hanem azzal, hogy csendben vagyunk és egyszerűen így szólunk Istenhez: „Te tudod, hogy szeretlek, és hogy a jelenlétedbe vetett bizalomból szeretnék élni.” Imádság közben valamiképp mindig egyesül az ég és a föld.

Lehet, hogy nem érezzük azonnal az imádság ezen pillanatainak a hatását. De Isten nekünk adja a Szentlelket és Isten élete kicsirázhat bennünk, majd növekedve ösztönözheti gondolatainkat és cselekedeteinket.

Így emberi kapcsolatainkban is egyre inkább hagyhatjuk, hogy Isten irántunk való szeretete és ne a félelem vagy az önvédelmi mechanizmusok határozzanak meg bennünket. A bizalom, melyet Isten belénk helyez, sugárzó jósággá, a szolidáris élet forrásává válik a ránkbízottak számára.
Mivel a szolidaritás nem állhat meg az ajtónkban, ezért ezekben a napokban mindannyian együtt teszünk valamit az észak-koreaiak megsegítésére. Az utóbbi tizenöt évben lehetségessé vált, hogy rendszeres segítséget nyújtsunk Taizéből és így gondját viseljük ennek a szívünkhöz közel álló, megosztott országnak. Köszönjük mindazoknak, akik hoztatok orvosi eszközöket vagy gyógyszereket, amelyeket a phenjani Vöröskereszt segítségével fogunk eljuttatni vidéki kórházak számára.

Az Evangélium emlékeztet, hogy Krisztus közösséget vállal a szegényekkel. Az éhezőben, a betegben, vagy az elhagyatottban ő vár ránk.
Az imádság kiszélesíti látókörünket. Isten képes arra, hogy az élet ellentmondásai közepette is föllobbantsa a remény és az öröm lángját. Egy ilyen imádság közelebb visz bennünket Istenhez és megváltoztatja a világról alkotott képünket. Talán Isten szeretete olyannyira megérint bennünket, hogy életünk másokért való létté válik.

2011. december 30. péntek

Ezekben a napokban a szolidaritás új formáit keressük. Európa minden részéről érkezve, Berlinben összegyűlve igyekszünk világos jelét mutatni, hogy nyitott és szolidáris Európát szeretnénk, és hogy támogatjuk az ehhez szükséges reformok meghozatalát.

Szembesülve társadalmaink rendkívül gyors változásaival, kiszolgáltatva a bizonytalanságnak és a gazdasági viszontagságoknak nem szabad elfelejtenünk, hogy a „gazdaságosság” lehet bármilyen fontos is, de nem az ember mértéke, a lelki dimenzió alapvető részét képezi az embernek, és minden ember méltósága végtelen tiszteletet érdemel.

Hálásak vagyunk a sok üzenetért, melyet kaptunk. Az Egyesült Nemzetek főtitkára, Ban Ki-Moon a következőt írta: „Örülök neki, hogy a szolidaritás új formáinak a keresését helyezik figyelmük középpontjába. Önöknek döntő szerepük van a politikai és társadalmi változások elősegítésében. De ne felejtsék el, hogy egyszerűen csak kapcsolatban lenni egymással nem ugyanaz, mint egynek lenni egymással. Kapcsolatban lenni valakivel technikai kérdés, egynek lenni másokkal viszont a szolidaritáson múlik. A szolidaritás kell, hogy az alapja legyen a globális megoldásoknak.”

A közösségi élmény, melyben e napokban részesülünk, fölveti bennünk a kérdést: hogyan lehetséges közösségben élnünk, hiszen oly különböző körülmények közül érkeztünk?

Ez a közösségi élmény vajon nem annak-e a jele, hogy az evangéliumi üzenet nem holt szöveg csupán, hanem új élet forrása, mely Krisztusból tör elő? Krisztus ma is él. Anélkül, hogy bármit is ránk kényszerítene, ő minden embert elkísér. Ő gyűjt egybe minket.

Elmondani életünkkel, hogy Isten szeretetében Krisztus egybegyűjt minket: e célt szolgálja kicsiny Taizéi Közösségünk.

Roger testvért a közösségi iránti szenvedélyes szeretett hatotta át. Bizalom Istenben, Krisztusban és a Szentlélekben – mindez számára elválaszthatatlan volt az emberek közötti kiengesztelődés és béke keresésétől. Holnap reggel a kiscsoportokban azt a kérdést fogjátok föltenni, hogy mit is jelent mindez számotokra.

Az Egyház nem egy különálló, elszigetelt társulat. Krisztus a benne hívőket elküldi a világba, hogy a bizalom és a béke kovásza, a föld sója legyenek. Ebben az értelemben beszélt Roger testvér a „közösségi Krisztusról”.

Hogyan tudjuk még fönntartani a keresztények közötti megosztottság botrányát? Egész odáig jutottunk, hogy megosztottságunkat többé már nem is érezzük botránynak. A sokféleség mindig is létezni fog a különféle lelkiségek és hagyományok között. Belenyugvásunk viszont olyan messzire megy, hogy e sokféleséget kibúvónak tekintjük a látható egység keresése alól.

Az elmúlt évszázad második felében nagy előrelépések történtek a keresztények kiengesztelődése felé. Nem szeretnénk megállni, sem párhuzmos utakon folytatni utunkat. Eltökélten szeretnénk minden erőfeszítést megtenni azért, hogy elérjük a keresztények látható egységét.

Ez azt jelenti: elindulunk egymás felé, hogy megvalósíthassuk az adományok cseréjét, és fölfedezzük a legjobbat, amit Isten a másikba helyezett. Azt is jelenti, hogy közösen mindent megteszünk, amit csak lehet. Együtt sokkal többre vagyunk képesek, mint azt gondolnánk!

Ez főként több közös imádságot jelent. A közös imában már előzetesen részesülünk az egységből, és általa engedjük, hogy a Szentlélket egyesítsen bennünket. Ez a teológiai párbeszéd előmozdításában is segíthet.

Mindezen felbátorodva folytatjuk a bizalom zarándokútját, ami nem ér véget Berlinben. Az elkövetkező kisebb-nagyobb állomások közül most négyet szeretnék megemlíteni.

A harmadik afrikai nemzetközi ifjúsági találkozó november 14. és 18. között Ruandában fővárosában, Kigaliban lesz.

Elengedhetetlen, hogy Afrika és Európa között új szolidaritásra találjunk, igazi baráti szálakra és egymás iránti kölcsönös figyelemre. Ruanda még magán viseli a népirtás ütötte sebeket, de az ország folyamatosan épül és új lendületre lelt. A kigali találkozón résztvenni szándékozók, az év bármely hetében jöhetnek Taizébe, hogy felkészüljenek.

Március 2-án fiatalok egy nemzetközi csoportjával imádkozni fogunk az ortodox, anglikán, protestáns és egyesült egyházak százait egybe gyűjtő Egyházak Világtanácsa vezetőivel. Ez a rendezvény Genfben lesz.

Hogy minél jobban megismerjük az ortodox egyházat, az elmúlt húsvét alkalmával tartott moszkvai zarándoklat folytatásaként 2013. január 3. és 6. között útra kelünk a különböző földrészekről érkező fiatalokkal, hogy Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával, valamint Isztambul városának keresztényeivel megünnepeljük a vízkeresztet.

És végül, hol rendezzük meg jövőre a következő európai téli találkozót? Ezúttal Dél-Európában várnak majd bennünket. Egy év múlva, 2012. december 28. és 2013. január 2. között Olaszországba, Róma városába látogatunk.

Ma este körünkben köszönthetjük a Római Egyházmegye főtitkárát, Monsignor Mancinit. És egy üzenetet is kaptunk XVI. Benedek pápától, melyben ez olvasható: „A Szentatya szeretné kifejezni örömét, hogy jövőre vendégül láthat titeket a bizalom világméretű zarándokútjának 35. európai találkozója alkalmából. Róma nagy szeretettel fogad benneteket.”

2011. december 31. szombat

A berlini találkozó, amely Európa minden tájáról valamint a más földrészekről érkező fiatalokat gyűjt egybe, kifejezi abbéli meggyőződésünket, hogy a szolidaritásnak létezhetnek új formái.

Köszönjük mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy e találkozó örömmel és reménységgel legyen teli: a házigazdáknak, akik megnyitották ajtajaikat, hogy fogadják a vendégeket, az egyházközségeknek lelkipásztoraikkal és papjaikkal együtt, az ország és a város politikai vezetőinek, akik munkájukkal még szabadidejük feláldozása árán is támogatták a találkozót, és hálásak vagyunk mindazon fiatal önkénteseknek is, akik már korábban ideérkeztek, hogy segítsenek az előkészületekben.

A hit nem egy kibuvó a világ elől; Krisztus a világba küld minket. A beléje vetett bizalom által tanulunk meg kockáztatni, és ez ösztönöz bennünket arra is, hogy felelősséget vállaljunk.

A világgazdaság megrendülése kérdések elé állít bennünket. A növekvő egyenlőtlenségek, valamint a Föld erőforrásainak korlátok nélküli kiaknázása még a vagyonos társadalmakon belül is konfliktusok forrása lesz a jövőben. Mindez pedig súlyos terhet jelent a jövendő nemzedékek számára. Felelőtlenség lenne erről nem tudomást venni.

A megoldás nem csupán gyakorlati intézkedéseken múlik. Korunk zűrzavara életmódunk megváltoztatását teszi szükségessé. Manapság sokakban ott a kérdés: mi az életem értelme?

Közös jövőnket illetően az anyagi javakban való osztozás másokkal elengedhetetlen fontosságú. A jómódú társadalmakban várhatóan meg kell majd tanulnunk beérni kevesebbel is. Ez feltételezi, hogy a személyes kiteljesedést inkább a másokkal való kapcsolatokban, mintsem az anyagi javak felhalmozásában keressük.

Ez viszont lemondásokkal jár. De létezik-e valódi szabadság, létezik-e szilárd és maradandó boldogság lemondás nélkül? Roger testvér gyakran mondta: „Amikor minden könnyű, nem tudunk alkotni.”

Szolidaritás és Istenbe vetett bizalom: e két érték, melyről e napokban elmélkedni kezdtünk, olyannyira fontosak, hogy három évet szentelünk arra, hogy jobban elmélyedjünk bennük. Miért három évet? Azért mert semmit sem tudunk fölépíteni, ha nem szánunk rá elegendő időt. E kérdések pedig kitartást igényelnek. Sőt akár egy igazi életprogrammá is válhatnak.

Holnap hazatérünk otthonainkba, visszarázódunk a mindennapi életünkbe. Szeretnélek arra hívni benneteket, fiatalok: folytassátok a napokban megkezdett keresést.

Igen, folytassuk a munkát közösen és osszuk meg a tapasztalatainkat. Azért, hogy minél több fiatal érdeklődését fölkelthessük, minden földrészen találkozókat készítünk elő. A jövőre pünkösdkor lesz egy összejövetelünk Chicagóban, azután pedig, amint azt az elmúlt este már említettem nektek, novemberben Kigaliban találkozunk.

Ezen első év során a következő kérdésen fogunk különösképp is elgondolkodni: „Hogyan tárhatjuk föl a bizalom ösvényeit az emberek között?”

Három év múlva, 2015 augusztusában tartunk majd egy összejövetelt Taizében a szolidaritásért, hogy összegyűjtsük mindazt, amit fölfedeztünk és új lendületre leljünk.

Nem annyira a látványos cselekedetek vállalása a döntő. A világtörténelemben olykor néhány nő és férfi hűsége és alázatos kitartása által maradandóan befolyásolta az eseményeket.

Megélni a szolidaritást: mindenek előtt egy belső hozzáállást jelent. Néhányatok számára a csönd és az imádság pillanatai talán egyre nélkülözhetetlenebbé válnak. Taizében mind több lehetőséget teremtünk arra, hogy legyen alkalom a lelki elcsöndesedésre.

Szemközt veletek, mindegyik csarnokban, ahol imádkozunk, egy kis láng ég egy lámpásban. E láng messziről érkezett hozzánk, egyenesen a Születés barlangjából, Betlehemből. Ez az a láng, melyet ma este az imádság kezdetén továbbadtunk egymásnak.

E láng valamiképp a szolidaritás lángja, melyet nem tarthatunk meg pusztán önmagunknak. Hazatérve olyan mértékben fog növekedni, amennyilyen mértékben másoknak is adunk belőle.

Mi, testvérek, szeretnénk jelen lenni, Taizében vagy bárhol, ahol élünk a Föld különböző részein állhatatosan közösségi életünkben és imádságunkban. Jelenlétünk által szeretnénk azok között lenni, akikben a bizalom keresése során mindig támaszra lelhettek.

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article13624.html - 22 August 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France